Minden vizsga után vártam a katarzist, hogy na, végre vége, pont és boldogság, de sosem jött el.
Mindig elsikkadt, továbbléptem és meneteltem tovább a következő lépcsőfokig, de még a záróvizsgák után is elmaradt.
Hiányoltam, és úgy voltam vele, hogy lehet nem is létezik, nem is fog bekövetkezni.
Másrészt féltem a diplomaosztótól, hiszen sokan körülöttem totál felesleges sallangnak tartották és őszintén, szerintem le is szarták, ráadásul egy csomó egyéb stresszforrást is rejtegetett.
De a tegnapi nap az eddigi életem egyik és a közelmúlt legszebb, legemlékezetesebb és legboldogabb napja lett, 99%-ban tökéletesen alakult minden, megvolt a katarzis, az eufória, boldog voltam, elégedett és vidám.
És annyian örültek velem, és annyi embernek volt fontos az, hogy velem legyen a boldogságomban, hogy úgy érzetem, ez az az élet, ami sok sok éve elmúlt, és azt hittem, többé nem lesz részem megtapasztalni.
Tudom, hogy ezek közül az emberek közül sokan értik, mit jelent számomra ez az egész, min mentem keresztül érte és miért, még ha a többiek csak velem örültek is, de a legfontosabb tanulság ebből mégis az, hogy ki az, aki még ilyenkor is az óráját nézi, és amint lehet, lelép a barátaihoz.
A boldogság még ma délelőtt is tartott, erőt adott és motivált, és úgy éreztem, minden jobb lett, de aztán elkezdte visszaszerezni a mostani élet a terepét.
Tudtam, hogy nem lesz ez a boldogság tartós, de örökké emlékezni fogok rá, minden pillanatára.
Hogy tudok még őszintén boldog lenni.
