Gondolkodtam másokon.
Rengeteg ismerősöm hal bele olyan dolgokba, amiken én meg sem rezzenek. Gyógyszereken élnek, hogy kibírják az egyetemet (jó, nem tudom, mi folyik más karokon, de a bölcsészet nem a gyilkos tárgyairól híres..) pánikrohamok sorozatát kapják csak mert veszekedtek a barátjukkal, öngyilkosok lesznek, mert csúfolják őket.
Sírnak, mert nem találnak közösséget maguknak, mert egyedül vannak, mert nincs senkijük, vagy csak mert nem ismeri őket senki sem.
Mindig is másokat tartottam >normálisnak<, mindig úgy voltam vele, szarabb vagyok a többieknél, nem csak egyszerűen más.
Most viszont rájöttem, mennyivel erősebb vagyok náluk úgy, hogy nem is éreztem erőkifejtésnek azokat a dolgokat, amiket kibírtam és véghezvittem. Ez pedig két dolgot jelenthet. Való igaz, hogy szociopata pszichopata faszkalap vagyok, vagy szimplán csak erős.
Tessék beosztani!
byebye: Taka
2014. november 23., vasárnap
2014. november 14., péntek
Eli Eli lama sabachthani
Az emberek sosem változnak.
Mindegy, mit teszel, hogy megváltoztasd őket, örökké bennük marad a megváltoztathatatlan mag a személyiségükben.
Nem érdekli őket, ha sírsz, ha nagyon sokat sírsz, ha könyörögsz, sem ha fenyegetőzöl, zsarolsz, ha szeretsz, ha feladsz minden mást értük, nem érdekli őket, egy percre se higgy a hazug álcának.
Nem számít, mert nem küzdhetsz olyanért, ami nem lehetséges. Nem változtathatsz az embereken, képtelenek rá.
És nehogy azt hidd, hogy majd megnyugtat az érzés, hogy te mindent megtettél, mert igazság szerint te leszel az, aki mindenféleképpen vesztesként távozol. Lelki sérültként, mentális nyomorékként, testileg meggyötörve, összetörve, kukába hajintva. Így lesz.
Hisz, már most is így van.
Ugye tudod?
De ne sírj. Mert Anyának megszakad a szíve.
Sóhaj.
Istenem, istenem miért hagytál el engem??
Mindegy, mit teszel, hogy megváltoztasd őket, örökké bennük marad a megváltoztathatatlan mag a személyiségükben.
Nem érdekli őket, ha sírsz, ha nagyon sokat sírsz, ha könyörögsz, sem ha fenyegetőzöl, zsarolsz, ha szeretsz, ha feladsz minden mást értük, nem érdekli őket, egy percre se higgy a hazug álcának.
Nem számít, mert nem küzdhetsz olyanért, ami nem lehetséges. Nem változtathatsz az embereken, képtelenek rá.
És nehogy azt hidd, hogy majd megnyugtat az érzés, hogy te mindent megtettél, mert igazság szerint te leszel az, aki mindenféleképpen vesztesként távozol. Lelki sérültként, mentális nyomorékként, testileg meggyötörve, összetörve, kukába hajintva. Így lesz.
Hisz, már most is így van.
Ugye tudod?
De ne sírj. Mert Anyának megszakad a szíve.
Sóhaj.
Istenem, istenem miért hagytál el engem??
2014. november 3., hétfő
2014. november 2., vasárnap
kiss scene
Harmincadjára is.
Egyszer számot kell adni előtted,
ebben bízom, mint egy kiélt öregasszony,
s hogy melletted lehessek, mint a Mennyben,
valóság egyenlő purgatórium.
ebben bízom, mint egy kiélt öregasszony,
s hogy melletted lehessek, mint a Mennyben,
valóság egyenlő purgatórium.
Ugye tudod? Neked tudnod kell,
mert te parancsolsz bennem minden hazugságnak,
a buszon mögöttem ülsz és hallom a hangodat,
ha valaki köhög mellettem.
mert te parancsolsz bennem minden hazugságnak,
a buszon mögöttem ülsz és hallom a hangodat,
ha valaki köhög mellettem.
Az arcod megvillan a szemüvegem
lencséjén,
rajtad keresztül nézek minden arcba,
te tettél azzá, aki lettem, szolgaságra vágyom
fejet hajtok bármi előtt, csak parancsolj nekem
rajtad keresztül nézek minden arcba,
te tettél azzá, aki lettem, szolgaságra vágyom
fejet hajtok bármi előtt, csak parancsolj nekem
Félig isten, vagy tán egészen az.
Ugye nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj?
De mondj bármit, egy szót, s attól majd
meggyógyul az én lelkem.
Ugye nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj?
De mondj bármit, egy szót, s attól majd
meggyógyul az én lelkem.
Nem megy idén, ne haragudj, kinyögni értelmes szavakat, innen a múltból, innen, Isten háta mögül, a ködös semmi nyirkos közepéből.
Talán, majd holnap.
Harmincadjára is.
Talán, majd holnap.
Harmincadjára is.
2014. november 1., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



