Homesick

Már megint mi ez.
Kell kérdőjel a végére?
Minek kellene?
Nem kérdés már ez,
Csak pusztába sóhajtás.

Már megint mi ez...
Már megint mi történik... lesz egyáltalán még bármikor is olyan az életben, hogy ... mi is erre a jó kifejezés...

Viszonylag hosszantartó biztonságérzet?
Hm.

Úgy érzem magam, mint valami csavargó. Valami egész friss, zöldfülű csavargó. Bárhova mehetnék, de igazából sehova sincs mennem.
Minden cuccom összehajtogatva és összerendezve áll egy vitrinben, de mennem kell, mert nem maradhatok, s magammal sem vihetek semmit, mert ugye hova is vinném.

Úgy érzem nincs közöm semmihez és senkihez, az életem továbbment nélkülem. Csak tudnám hová lettem.

Néha teljes lemondást érzek sírhatnékkal, néha dühöt, amit csak rohadt nehezen tudok kordában tartani. Közben folyamatos honvágyat valahol, valami, valaki után, ahova hazaérkezhetnék.

Kibaszott egyedül vagyok.

Ezekkel az érzésekkel, ezzel a helyzettel, ezzel az egésszel. Mindenki, akihez közöm kellene, hogy legyen, nem meghallgatni, megérteni vagy segíteni akar, hanem meggyőzni arról, hogy de amúgy nekem milyen jó.

Csak hát ezt baszhatom. Mert minden mindegy, ha nem érzem úgy.

Nincs közöm senkihez, akihez közöm kellene legyen. Nem jó ez. Sőt kimondottan szar.

Nem akarok lelkibeteg lenni, adni itt a depresszióst, drámázni meg belehalni, mikor néha azt mondom, hogy boldog vagyok, meg nevetek, és amúgy is egy idióta vagyok. Csak félek, iszonyat, mennyire, szeretnék jobban lenni, szeretnék végre biztonságban lenni.

Haza akarok menni. ... akárhol is legyen.

She was cool as a cucumber

Odakintről langyi, esőillatú szél fúj be, valaki füvet nyír, pont annyira vagyok magasan, hogy a házak tetejét már ne lássam, de a fecskék még itt körözzenek, néha be van borulva, néha derült.

Tanulunk, mit hat másik. Én már végeztem, holnap vizsga, egy időre az utolsó. Fáradt vagyok és nem érdekel, hogy nem minden rémlik. Fekszem a nyitott ablaknál, az ágy tele még a tételekkel, de a lábam feltéve a szekrény oldalára, zenét hallgatok és répát eszek.

Jól vagyok.

Féljek?

Bleeding out.

Bye: Taka

We're off to see the wizard

A nyolcadik főbűn... ehe...

Néha nem baj. No.

Néha el lehet mondani valakinek egy titkot, és néha jobb lesz tőle. Néha teljesen váratlan terep lesz a játék, azt hiszem, az egyetlen amihez alkalmazkodni kell, az a váratlan.

Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy nem, hogy nem mi írjuk a játékszabályokat, de még csak nem is ismerhetjük meg őket előre, csak menet közben. Tiszta Jumanji.

Attól tartok, ezt az apróságot kifelejtettem. Minden nagy nehezen körülhatárolt és megfejtetett világrészlet szart se ér önmagában, ha nem kalkuláljuk bele a Jóisten legdurvább fegyverét, a szabad akaratot.

Nem csak ránk vonatkozik, rá is. Szabadon, bármikor, akármilyen eszközzel belenyúlhat, közbeléphet és keresztbe tehet. Van ilyen. Hiába döntöd el, hogy az úgy van, mert egyvalami nem létezik: a mindig.
Akármi akármikor megtörténhet, akármi megváltozhat.

Ez amúgy baromi ijesztő, a bennem lakó autista is csak azért nem borult most ki, mert a mellékelt ábrához hűen a megszokottól eltérően teljesen pozitív fejlemények nyomán tudtam ezt most kifejteni.

Jack egy teljesen korrekt faszi. Mélyről jövő, zsigeri ambivalencia telepszik az érzéseimre felé, mert egyrészt nagyon jó hallgatóság, és jól esik neki elmondani dolgokat, de mégiscsak egy viszonylag idegen fickó, akinek tele a sapkája a saját bajaival és én mégis rápakolgatom a sajátomat is, hogy fogja már egy kicsit helyettem. Remélem egyszer egy kicsit visszaszedek majd tőle.

Tudjátok, az lehet a helyzet, hogy azért más neki elmondani, mert Sawa és Minato is tudtak mindent, első perctől kezdve, és segítettek is, meg annyian mások is, de volt aki tudott mindent és mégis telibe szarta. Az pedig, hogy Jack se nem tudott semmit, se nem tudhatott, kibékíti a lelkem. Jól esik elmondani valakinek, aki nem tudott semmit és ezért nem segíthetett.

Értitek? Nem mond semmi újat, de meghallgatja, hogy én végre kimondhatok olyan dolgokat, amikről eddig nem beszéltem senkinek. Aki tudta, azért tudta, mert átélte velem. Egy ilyen gyíknak meg, mint én, akinél a szavaknál semminek sincs nagyobb ereje, olyan ez, mint a feloldozás.

Igen. Értem végre.

Most már kész vagyok elindulni Oz felé.

Taka.
Aki szívet, agyat és bátorságot is szeretne kérni, mielőtt hazakéredszkedik.

John dies at the end

Az a szép, amikor próbálsz elkerülni egy megoldást, mert iszonyatosan képtelennek tűnik, majdnem öngyilkos merényletnek, aztán mikor mégsincs más módszer, mint aki halkan belelépett, rájössz, hogy ez lehetett az egyetlen jó döntés.

És ott a megnyugvás, és kezdesz engedni, és az aknamezőn átfutó katartikus lihegésével a tüdődön át a szívedbe préseled, ami az agyadnak eddig kevés volt, tessék, ott a válasz, keep calm, none of this is your fault.

És elég?

És elég.

Miért drogozzak? Az én életem alapjáraton egy követhetetlen, kusza, túlexponált, zavaros illúzió.

Bye: Taka.
már nem kellene több pszichopata képzeletbeli barát.

五月の喜劇

Most kéne abba hagyni
nem pazarolni több szívverést rá
nincs helye bennem,
hát körülöttem minek legyen.
Meg se értem, csak úgy teszek
vagy már úgy se teszek, nem tudom
egy málnás sör dobozába éneklem bele
ezt az én rohadt nagy bánatom.
Most játék vagyok, ennyit látok
egy interaktív bigyó, ami válaszol, ha rázzák
Néha meg magától is, kínai vacak vagyok
Ne szopogass, mert leolvad rólam
minden kémia és megsütöm a szád
Nem tudom, mit akarok
ettől az egésztől, vagy bármitől ezután
Sosem fogom beismerni, vagy már holnap
vagy még ma, vagy már lehet, meg is tettem
csak egyedül nekem nem egyértelmű
Most kéne abba hagyni

Gondolkozz

és emlékezz már, te tökéletlen.

Augusztus 14-én olyan szépen levezetted, legalább azt tanuld meg alkalmazni, amire egyedül jössz rá.

Taka. Ne akarj már mindenáron a nyolcadik főbűn arca lenni! József Attila is mindig csak azt mondta, a hetedik légy te magad...

Ne légy őszinte és ne is akarj az lenni. Emlékezz már, hányan éltek vissza vele... gondolkodj már.

Ha elesel egy gödörben, figyelmetlen vagy. Ha kétszer, balfasz. Ha viszont minden áldott nap elesen benne, úgy, hogy ráadásul te ástad oda, akkor kérlek, te egy idióta vagy.

...

>scarecrow<

Hegyezd füled

"Mindig csak próbáltam lenni valaki. Nem vagyok művész, nem vagyok író, még csak értelmiségi sem vagyok. Csak egy kutya."

Vízszintesben vagyok, redőny lehúzva, ajtó becsukva, a TV-n még csak a zöld pötty se világít, tíz óra sincs, ha lehajtanám a telefont, tökéletesen bámulhatnék a semmibe, csak a vibráló kis világmaradványok úszkálnának a szemem előtt, míg látni nem kezdeném a totális idegent, ami beburkolja minden vagyonomat.

Olyan vagyok, mint egy zárlatos palotapincsi, követek, leülök a lábaihoz, megnyalom a kezét, hű vagyok, ha összerugdos is, egy kedves szóért élethosszig kötődök, de játszom a királyfit, mintha én lennék az úr, a gazdám... csupa gőg, vicsorgás és rózsaszín masni.

Vízszintesben vagyok, elvakít a képernyő, peng a csend, csak az ujjaim kopognak tompán, minden átláthatatlanul, hallhatatlanul sötét.

Nem biztos, hogy ha most jönne Mefisto, mint a fekete uszkár, és megszagolnánk egymás seggét, nem adnám el neki a lelkem.
De ugye, ez a szar még a kutyának se kell.

Bye: Taka

Tale to that guy

Nem is tudod, milyen nagy dolog.

Megint az van, hogy csak a fejemben jó az akusztika. Bent minden jobban hangzik, egyben van az egész de elmagyarázni nem tudom.

Tudjátok, a régi történet. Nem értem, csak érzem. Nota bene: ez a kettes számú közellenség, ezen változtatni kell és akarok is. De vissza a fonálhoz, most magyarázni jöttem, nem csapongani; türelemmel végiggondolni és leírni.

Tudjátok, annyi minden kavarog a fejemben, annyi mindennel kapcsolatban és tudom, hogy ez a sok "tudjátok" csak nyelvtani fordulat, mert nem tudjátok. Nyilván oka kell legyen, hogy olyan sokan tartanak kis hülyének, de igazándiból "átláttok rajtam, de nem láttok belém".

Ha meg bebizonyíthatnám az ellenkezőjét, jön a kettes számú közellenség és nem tudok magyarázni.

(Jól választottál, Taka. Megdicsérlek. Ilyen ajánlólevéllel csak tanárnak meg írónak nem kéne akarni lenni.)

Vagy újra a nullán, minden nélkül, rázva a tabulát (badummtsss) tényleg ennyire újra kellene mindent értékelni? Elkezdeni valamit. Nem pedig újra, és semmiképp se folytatni? Takának se lenni tovább?

Ijesztő, ha nem tudom, mi felé haladok, kiként. Ha már nem én irányítok. A valóság mindennél szörnyűbb, tudjátok (...)  akkor már nincs b meg c meg zs verzió, az már csak az, ami. Mégis meglepő könnyedséggel lehet lavírozni a tények között, bele-nem-ütközve, ha te irányítasz.

Ha legalább benned nincsenek kiszámíthatatlan motívumok. Ha legalább reménykedni tudsz benne, hogy a gyárilag benned lévők nem pont most (és hátha sosem pont most) akarnak épp belehúzni a terveidbe.

Túl sok baj van veletek, többiek. Nem, hogy nem irányíthatlak titeket, de még csak meg sem érthetlek. Nem tudok kiigazodni rajtatok. Idebent valahogy minden olyan egyszerű, a maga nyakatekert bonyolultságában. Egy egyszerű egyszervű egyszarvú.

Olyanok vagytok, mint egy klub, egy klikk, amibe szeretnék is tartozni, meg nem is.

Talán megint csak a farkam kergettem egész végig, talán nem volt ennek megint semmi értelme. De a zenéidet hallgatom és haragszom rád. Mert nem baj, ha van, hogy hülyének érzel, vagy gyerekesnek, vagy nem gondolod, hogy más lennék, mint az, ami ellen küzdök, vagy egyáltalán bármi, de haragszom, mert mindig ébresztesz bennem egy gondolatot, ami megbabrálja az addigi szilárdnak hitt véleményem és most, hogy egyébként is utálom magam, és minden megtörtént szarért magam látom felelősnek, csak felerősödik bennem, hogy nem vagyok az, akinek hittem magam, vagy akinek lennem kéne.

Mindegy is talán. Hármas számú közellenség: magyarázkodási kényszer, amennyiben tudom, hogy nem tiszta a lelkiismeretem.
Igazad lehet, fel kéne nőnöm, rá kéne jönnöm, hogy mindez csupán egy látens-normális hülyegyerek vergődése, másképp csinálni mindent és minden amihez tapasztalat, tudás, életkedv meg önbizalom hiányában hozzászagolni se tudok.

Összefoglalva az egészet, nem vagyok oké. Régóta, talán a kezdetektől. Ki akarom javítani a hibát, de fogalmam sincs mi a baj velem (vagy mi a bajom magammal) és a legelbizonytalanítóbb amikor már azt se tudom, ki vagyok. Csak az érzés az örök: rossz vagy, Taka.

Rossz. Rosszul csinálod, rosszkor, rossz vagy rossz rossz rossz. És egyedül te vagy a hibás érte.

És mintha minden és mindenki ezt erősítené bennem, mert négyes számú közellenség: ha tíz emberből kilenc azt mondja jó, én akkor is csak az egy rosszat hallom meg.

Nem megy ez nekem, ez az egész. Nem is baj, ha nem is olvastad végig.

Taka.

Vagyki

Godot-ra várva

Üresen állok, mindennek háttal.

Ma egy pillanatra, túlóra után a villamoson bambulva, az érzés: rendben lehetne.

Egyszer, valamikor. A fények, a meleg, az emberek, a zümmögő villamos, a fülembe dübörgő zene (rájöttem, amúgy, hogy a totális agyi kizsibbadásra a dübörgő zene annyira üdítő, hogy felszívja, mint a szivacs), a tökéletes évszak, és egy pillanatra megvolt.

Elkaptam.

Egyetlen pillanatocskára éreztem, hogy egyszer, így, rendben lesz, rendben leszek.

De elmúlt. Már nem érzem. Üres vagyok.

De, és ez a de a tanulság a történetben, hiszek neki. A tényeket elfelejtem, a fényeket nem. Meg a zenét, meg a zümmögést, meg a meleget, meg...

... azt az érzést.

Szóval, még ha Godot is a fedőneve, várni fogok rá, örökkön örökké. Mert lesz, hogy rendben lesz.

Várunk.

Tátongva.