Összemosódnak a falvak házai, a szántók meg a töltések fái.
Nem figyelem az állomások feliratait, szélmalom, kórház, felüljáró, ezek alapján tájékozódom.
Húsz-harminc oldal elrepül a könyvben, a vonat ráz, lemegy a nap.
Tudom, hogy nem leszel otthon, ha hazaérek, és nem irigylem a barátaid vagy a kollégáid, meg a hétvégi programjaid, egyszerűen most érzem, hogy nincs hozzá közöm.
Van saját életem, aminek ugyan nincs köze a tiedhez, de otthonosan mozgok benne, mint a vonat az állomások között.
Noha nem tartozom egyik állomásra sem.
A zakatolás egy olyan életre emlékeztet, amiben minden rendben volt még, és őszintén boldognak éreztem magam.
Ahogy álltam a napfényben, néztem, ahogy a sínek között közeledik a vonat nagyon tisztán éreztem, mi a baj.
Az életemnek nincs se célja, se értelme, csupán a túlélés, a kivárás, hogy teljenek a napok, hátha lesz egyszer valami más.
Hátha egyszer megint tartozom majd valahova, valakihez.
