Time has come

Ezek az emberek túlságosan hiúk tükörbe nézni.

Mindigis úgy bántam másokkal, ahogy ők velem, s az emberek nem szeretik visszakapni az ajándékaikat.

Kíváncsi vagyok, mi történne, ha részletekbe menően pontosan azt kapnák tőlem, amit én tőlük.

De tudom a választ.

Bunkónak tartanának.

Mert már most is annak tartanak, hisz mikor senki se figyel arra, amit mondani szeretnék, még ha ők teszik is fel a kérdést, nem töröm tovább magam. Nem figyelek rájuk én sem.

Ha hülyének néznek és kinevetnek azon dolgok miatt amiket szeretek, nekem se lesz jobb véleményem az ő elfoglaltságaikról.

Ők a normálisak, hiszen többen vannak nálam. Még ha művésznek, elvontnak, alternatívnak tartják is magukat, meg persze elfogadónak, ugyanolyan szerencsétlen balfék mind, mint amilyennél különbnek hiszik magukat, s mikor jön valaki aki tényleg homlokegyenest más mint ők, nem tudnak vele egyebet kezdeni, mint kizárják azzal a jelszóval, hogy hülyenemnormáliskezelendőelmebeteg.

És igazuk van, de csak mert pénzük is van és barátaik is vannak.

Kíváncsi vagyok, észreveszik-e magukat valaha. Bosszú, igenis bosszúvágy, azt akarom, hogy nekik is fájjon ugyanúgy, mint amilyen fájdalmat ők okoznak nekem, hisz mindennek az ellentéte is ugyanennyi energiába kerülne a részükről.

Csak nekik mindegy.

Én, egészen pontosan én vagyok a mindegy, hiszen színészhez abszolút nem köthető szerepem van, amint lehet, úgyis túladnak rajtam, ha jön valaki magukfajta, akiből nagyobb hasznot lehet húzni, aki megadja magát az eszement, egyoldalú elvárásaiknak.

Önző, elkényeztetett egy bagázs. Semmi nem számít a saját bolgodságukon kívül.

De hát hülye vagyok, hogy ezeket összeszedtem, már több energiát fektettem az egészbe, mint amennyit ők valaha rám fognak pazarolni.

Nekem is önzőnek kell lennem, elmenni szórakozni mással, nyaralni mással, élni azt az életet amit akarok, de semmiképp se beleesni az ő hibájukba.

Én aztán biztos nem fogok negyvenévesen is ívesen kerülni minden elköteleződést, megállapodást és minden szeretetet ami nem a fenséges hat barátomtól jön, hogy aztán, mikor hazamentek, értetlenkedve tárjam szét a karom, hogy engem miért nem vár itthon senki sem.

Vakarózzatok csak.

Én jobban ismerem a prioritásokat.

Apám üveges volt, baszki

Miért nem számítok senkinek?

Miért nem számítok soha senkinek?

Mondhatnám, hogy nincs senkim, de ez nem igaz, Mindenkim van. Én nem vagyok senkinek.

Ideje lenne már meglépnem közületek.

Észrevennétek egyáltalán?

white owl

Akkor menj át a hídon, ha már odaértél.

Shabondama

Ezek voltak azok a szavak, amiket még nem érett meg kimondani.

For centuries

Édesanya!

Mindig te leszel a legjobb döntésem, hogy téged választottalak anyucinak, mielőtt megszülettem, s köszönöm, hogy te engem választottál.
Hogy életet adtál nekem, vigyáztál rám és hogy mindenkinél jobban szerettél, a hogy most is vigyázol rám és szeretsz mindenkinél jobban úgy is, hogy nem lehetünk együtt. Köszönöm, hogy minden, ami szerethető bennem, miattad és tőled van meg, köszönöm, hogy mindig ajándéknak tartottál és hogy sosem döntöttél rosszul velem kapcsolatban. Köszönöm, anyuci. Nagyon szeretlek.
Nagyon hiányzol.

Ma lettem 25 éves.

Mirelit műanyag

Láthatatlan vagyok.
Hallhatatlan.
Érzékelhetetlen.
Semmi. A semminél is nemlétezőbb.

Mi más lehetne az oka, hogy senkit se érdekeljen bármi is ami velem kapcsolatos?

Az én véleményem, az én érzéseim az én dolgaim, bármi ami a legkisebb ponton is kapcsolható hozzám, totálisan érdektelen.

Nem a mindegy, hanem a fel sem merülő kérdés.

Nem vagyok. Ki kéne találni.

Sírtam, mert senkinek  sem vagyok a legfontosabb az életében, sírtam mert senkinek sem vagyok fontos az életében, sírtam mert senki sem vagyok az életemben, de már nem sírok mert már engem sem érdeklem.

Jó lenne a fordítottja, de nincs anyukám.

Shhh.

Aurora luminescent

És hideg volt minden. Fagyban állt meredten az éjszaka, ropogott a csend súlya alatt minden szívverése és lélegzetvétele. Mozdulatlanul vibráltak a csillagok, ahogy nézte az égboltot, el-elfogta az érzés, hogy valaki áll mögötte, pedig egyesegyedül volt az utcán. A házak melegnek tűntek, távolinak és elérhetetlennek, a benne alvó családok fényképszerűen derengtek fel az emlékezetében. Sosem lesz hozzájuk köze.
A gondolat élesen és fájdalmasan vágott a szívébe, szavakat formált, de senkije sem volt akinek kimondhatta volna őket, szürke felhővé pazarolódtak hát és eloszlottak a sötétségben.
Meg-megrezzent a hidegben, a vacogástól összepréselt tüdeje akaratlan hangokat lökött a néma utcára, olyan volt így, mint egy árva kölyökkutya.
A lámpafény mögötte maradt, lemaradtak az ismerős házak, üres volt, üresség sistergett kívül s belül. Letért a járdáról, a fű ropogott, szél karcolta a szemét, kimerült volt és végtelenül magányos.
Akkor látta meg.
Fény cikázott az égen, lassú hullámok, kiszámíthatatlan csóvák, csoda volt, isteni szemfényvesztés.
Elámultan figyelt, mint egy gyerek, nem érezte többé a telet, egyedül állt a mennyország kapujában, nézve a táncoló szivárványt, a képtelen illúziót magányosan, minden s mindenki nélkül.
Hazafelé értette meg.
Szörnyű, ha nincsenek csodáid, de nincs szörnyűbb annál, ha nincs kivel megosztanod a csodát.

Now you know