Tanulságos, hogy mennyire emberfüggő a jókedvem. Még mindig vannak ti és nem-ti emberek.
Eltelt egy csomó idő, itt egy csomó jó dolog az életemben és őszintén boldognak érzem magam, mégis, ha a múltamból előjön egy-egy ember, egy csapat, egy társaság, most is, ennyi idő elteltével is ugyanazt érzem, mint régen, amikor utáltam az életem.
Ugyanazt a megalázó, lenéző, szemrehányó él van a pillantásukban, ugyanolyan távolságtartóak és ugyanazt a menekülhetnéket érzem, mint évekkel ezelőtt.
Kibaszott tanulságos.
Az a jó viszont ebben, hogy erre van megoldás.
Régen nem tehettem semmit, ők voltak a külvilág, nem volt más opció, vagy egyedül rohadsz meg, vagy velük.
Most viszont ők a Zs) lehetőség, baromi könnyen elkerülhetem őket, és évtizedeken át sem kell velük találkoznom, ha nem akarok. Ez segít.
De kicsit aggódom. Mardos a kétség.
Ugye nem lesz megint olyan, mint 3 éve, vagy 4 éve, vagy 5 éve?
Nem akarok a boldogságomból egy centit sem engedni, megdolgoztam érte.
Ha elveszik tőlem, össze fogok omlani.
