Portable feelings

Néha olyan erővel üt meg ez az érzés, hogy napokon át nem tudok kilábalni belőle.

Annyira furcsa és szinte felfoghatatlan, hogy vannak a "ti" és a "nem-ti"emberek.

A "nem-ti" emberek, akikkel olyan könnyű jól éreznem magam, úgy nevetek, hogy kicsordul a könnyem, eszem ágában nincs megbántani őket, kedves vagyok velük és előzékeny, megértem őket és ha nem is értünk egyet, nem számít, mert valahogy sose megyünk ölre, értelmes ember módjára megebszéljük a dolgokat. Nem irigylem őket, nem sajnálok tőlük semmit, szívesen mondok nekik el dolgokat és olyan jó hallgatni, ha ők mondanak el nekem valamit. Kiegyensúlyozottnak érzem magam mellettük, jókedvűnek, erősnek és szépnek, úgy érzem jól csinálok dolgokat, és ha mégsem érezném mindig így, biztosítanak az ellenkezőjéről.

Aztán ott vannak a "ti" emberek, akik között egy darab szarnak se érzem magam, legszívesebben eltakarnám mindenem, mások ruháját venném fel, hogy ne lássák az enyémet, parókát vennék és más lakásába mennék, hogy ne tudják, hol lakom és ne lássák a dolgaim. Legszívesebben hazudnék, hogy hívnak, kik a rokonaim, mi a kedvenc könyvem, hova jártam egyetemre, csak meg ne tudják, mi az igazság, mert egy szánalmas senki vagyok és annak is tartanának. Mérhetetlen düh fortyog bennem a közelükben, utálom a hangjukat, a kamu-érdeklődésüket, a zenéjüket, a filmjeiket, utálom, ha a szemembe néznek. Bénák a vicceik, unalmas a mondandójuk, de közben mégis azt akarom, hogy egynek higgyenek magukkal, hogy ne nézzenek le, higgyék azt, hogy olyan vagyok mint ők, és ne bántsanak azért, hogy amúgy nem. Mert ha sírok, idegbeteg vagyok, ha mérges, skizofrén, ha boldog, bipoláris, ha mondok valamit, furcsa, ha nem mondok semmit, bunkó és mire hazaérek, el is hiszem magamról mindet. Tükörbe se akarok nézni, át se akarok öltözni, nem akarok a dolgaim közé menni, mert trágya a testem, trágya a lelkem és trágya minden, ami körülvesz.

A múltkor néztem egy videót a magányos emberekről, hogy mi zajlik le bennük hosszú elszigetelség után, és rám teljesen igaz, hogy pöccre vagyok állítva, folyamatosan vészhelyzetben érzem magam és ugrok mindenre, és mindent támadásnak veszek. De miért van az, hogy csak a "ti" emberek közelében? Miért van az, hogy a "nem-ti" emberek közelében elengedem magam, és nem félek önmagam lenni?

Néha annyira megtalál ez a gondolat, hogy azt kívánom, bárcsak én szabályozhatnám mit érzek, és akkor jól érezhetném magam olyan emberek között is, akik között egyébként nem tudnám. Szerintem vagy csak akkor leszek boldog, ha ezt a technikát megtanulom, vagy csak akkor fogom tudni ezt a technikát megtanulni, ha már boldog vagyok amúgy is.

Hát, elég szar ügy.

Smokin lifes

Nem szeretem azt az embert, aki a közeletekben vagyok.

You can't break me down

Szerintem jogom van ahhoz, hogy a nyugalmam érdekében kizárjam a lehető legtöbb olyan személyt az életemből, aki mérgez engem.

Szerintem ettől nem vagyok rossz ember.

Szeretném magam olyan emberekkel körülvenni, akik energiát adnak, akikkel értelmes dolgokról lehet beszélgetni, akikkel nagyokat lehet nevetni, akik mellett jól érzem magam, akik jók azokhoz, akiket szeretek.

Szerintem ettől sem leszek rossz ember.