Én nem is tudom már, honnan jött az ötlet, hogy utána nézzek...
Asszem' egy beszélgetésben elejtett fél szó volt, megragadt a fejemben, és ami megragad, azt nem eresztem.
Nem kellene, hogy bajom legyen a személyiségemmel, hiszen nekem nincs is olyan. Halálkomoly.
A gyógyszereim azt, aki voltam 10 éves koromban, kiirtották végérvényesen, sose derül ki, ki lettem volna, mert pakk, meghalt.
Azóta háromféle baszotterős gyógyszert szedtem, nyáron megtudtam, hogy komoly ketyósokat szoktak kezelni ilyesmivel (bár nézőpont kérdése)...
A személyiségem, ezt tudtam eddig is, de külső behatásokra és a fura kamaszkoromra fogtam, teljesen más most, mint alsós koromban volt. Egy nyüzsgő, cserfes, nyitott, be-nem-áll a szája, kreatív, semmitől-se-fél, mindent-kipróbál-mindent-megtesz kis kölyök voltam, mindig járt valami az agyamban, mindet véghez is vittem, ha beszélgetni kellett, nyomtam a dumát, édesen, okosan, ejtőernyőzni akartam, meg mentős lenni, annyi barátom volt, mint égen a csillag, este alig lehetett berángatni az udvarról, rosszalkodtam, bicikliztem, fára másztam, hintát csináltam ugrókötélből meg deszkákból... aztán homályos váltással lettem egy szorongó, mindentől rettegő, félelembörtönben élő, halálvágyó szuicid, pesszimista, lusta, életunt és hatvanéveseket megszégyenítően megkeseredett, hisztis, agresszív, ingerléken, antiszociális, túljátszott-idióta.
Azt hittem, simán csak ez van, életből elégséges vagyok, oszt szevasz. De nem. A leépíett személyiségem nullájára a gyógyszereim építették ezt a remekbeszabottan elbaszott izét. Komolyan, ez így van. Most rágtam át magam az ötödik tanulmányon.
Így talán esélyem sincs semmire, amire eddig úgy tekintettem, hogy >picsába, nem baj, ezen változtatni kell<. Jó, ez úgy tűnhet, hogy kifogás, pedig nem, csak átkozottul fejencsapott ez a hír.
Így ki a halál maradna mellettem? Akit nem az elmebeteg énem üldöz el, azt elüldözi egymásik.
Igaza volt annak, aki úgy fogalmazott, hogy semmi gáz nem lenne, ha csak rövid ideig kellene a gyógyszereim szedni, de a mellékhatásait hosszútávon ő nem tudja elviselni.
Nem azért mondom, igaza van, rohadtul igaza, csak ez nagyon szar igazság. Mivel örök gyógyszerszedésre kárhoztattam.
Hiába az ölelgetés, meg a puszik egy koncerten, a dübörgő basszusban meg a valószerűtlen fényekben, hiába énekli mosolyogva az arcomba, hogy "próbálok neked segíteni, de te nem vagy beteg" ... mert ezen tényleg nem lehet segíteni.
"Csak kár, hogy így sosem fogom megismerni a valódi személyiségedet"
Ja, hát ezzelén is így vagyok.
Kár, hogy sosem fogok találkozni egy bicornaclopszal sem. Hiszen nem is léteznek.
Nem is létezem...
