Mikor elhatározom, hogy minden rendben lesz, mert mindennek rendben kell lennie, az összes létező gyenge és sérülékeny pontomon belém rúgnak.
Mikor elhatározom, hogy akkor én most megsértődök, mérges leszek és morcos mindenkivel, ha megérdemli, ha nem, akkor kapok egy ölelést, egy kis bohóckodást és máris jobban érzem magam.
Mindegy, hogy én vagyok-e a hiba az egész képletben, vagy akármi más, ha egyszer úgy érzem, hogy nincsen senkim azok között, akik között lennie kellene legalább egyvalakinek, akivel megbeszélhetném mit érzek. Kéthetente egy óra nem elég arra, hogy egy csapásra minden rendbe jöjjön.
Egyedül vagyok, egyedül magammal, egyedül mindenki között, és ez a legfeldolgozhatatlanabb élmény mind közül. Hogy annyi ember közül senkit se érdekel, senkinek se mondható el, senki se tudná ezt megérteni, sőt, nem is csak
ezt, de semmit a büdös világon. Mert mindenki szemében tévedés vagyok, azt érzem, hogy minden interakcióm másokkal abból áll, hogy az én álláspontom tévedés, minden, amit gondolok bármiről hibás, és hogy meg kell velem értetni, mi az igazság.
Mostanra pedig belefáradtam abba, hogy ellenkezzek, abba is, hogy elviseljem, belefáradtam mindenbe. Most már ténylegesen egyedül akarok lenni. Ha egyszer senkit se törődik velem a pozitív értelemben, akkor nekem a negatív értelem sem kell senkitől.
Hagyjatok békén.
Teljesen le vagyok amortizálva, ezt most már bizonyítani is tudnám, Fiatalabbbácsi ugyanis megszakértette a dolgokat és kijött egy igazán siralmas eredmény. Lehetne még ugyan fokozni, de minek, meg kinek.
Holnapra, Isten éltessen, Taka.
nono. Istent hagyjuk ki ebből.
