Milyen nyár ez...
Folyamatosn várom, hogy valaminek vége legyen ahhoz, hogy jobban érezzem magam.
Vártam, hogy vége legyen a vizsgaidőszaknak, aztán a tanévnek, várom, hogy vége legyen a munkának, várom, hogy véget érjen a nyaralásod, várom majd, hogy véget érjen a nyári melóm...
Kiborító. Kiborít, hogy arról szól a kedvenc évszakom, sőt, az egyetlen, amit igazán szeretek, hogy várjam a végeket, miközben a rosszullét kerülget attól, hogy megint vége lesz a nyárnak és jön újra a mókuskerék...
Olyan szar ez így.
Nézem a boldog, jól mulató ismerőseim megint egész nyáron, miközben rám csak annyi vár, hogy vége lesz...
Nem vagyok irigy. Csalódott vagyok. Túl sok munkám és túl sok erőfeszítésem van ebben, amitől azt vártam, hogy egy kicsit segít majd és majd az én életem is élvezhető lesz végre...
De nem, hiszen esély sincs rá. A boldogság nem az én hangszerem.
Mások Jamaikára, Mallorkára, Törökországba mennek míg én azon gondolkodok, hogy melyik farmerom vágjam el, hogy legyen rövidnadrágom?...
A pénz nem boldogít, mégsem ismerek szomorú, gazdag embereket. Pénzen nem lehet mindent megvenni, de nekem amúgy sincs semmim. Ezeket a faszságokat is mind gazdagok találták ki, hogy ne irigykedjünk.
Kibaszott igazságtalan.
Gyűlölöm az életet.
