No more pain

Nem. Vége van.

Nem kell több átbőgött éjszaka.

Nem kell több hányinger, remegés meg pánikroham.

Nem kell több cigi.

Nem kell több gyomorgörcs és szívfájdalom.

Nem kell több csalódás.

Nem kell több megalázkodás.

Nem kell több belőled.

I am not a clown, I am the entire circus

Tudom, mit kellene tennem, de nem vagyok rá képes.

Tudom, hogy el kellene téged engedni, hagyni, hogy tovább lépj, menj, és élj, nélkülem.

Tudom, hogy az volna a helyes, ha többé nem írnánk egymásnak, ha többé nem találkoznánk, hogy elfelejthessük egymást és mindketten mehessünk a magunk útján tovább.

Tudom, hogy ezt kellene csinálni. Mert fájdítom a szívem, talán a tiédet is, és megint csak cibálom a sebtapaszt ahelyett, hogy egyszerűen letépném.

De nem megy. 

Értem én, és félek most már menni, nehogy rányissak a titokra, vagy hogy te az enyémre.

Mert őrült vagyok, beképzelek dolgokat, amik talán nincsenek is, mert megint nem látok a fejedbe, nem értem, mi ez az egész, semmi sem egyértelmű. Kapálózok, hogy ne érts félre, ne érts félre, közben meg én értelek félre téged.

Mert lehet, hogy te ezt már be akarod fejezni, le akarod zárni, és ez a nyár nem is arról szólt, amiről mostanában hiszem, hogy szólt.

Mióta azt álmodtam, hogy nyár van, ülünk a kertben a barátaid között, de nem létezik számunkra semmi más, csak a másik, mint egyszer, nagyon régen, és úgy mosolygunk egymásra, mint egyszer, nagyon régen, és úgy csókoljuk meg egymást, mint egyszer, nagyon régen, iszonyatosan hiányzol.

Kiszakad a szívem a helyéről. 

Egy lyuk van az életemen utánad, amin átugrálok, ha dolgozom, ha szórakozom, ha másokkal beszélgetek, de ott az a kibaszott nagy kráter, tele az emléked ürességével.

Téged kereslek minden utcasarkon, nézem az autókat, hátha jön a tiéd, sóhajtozok a biciklisek után, várom, hogy írj nekem, s mint egy idiótát, földre kényszerít a boldogság, ha látlak, ha hallok felőled.

Én nem tudom, hogy ez az érzés a vége-e valaminek, vagy az eleje. Nagyon emlékeztet valamire, amit magamnak se merek bevallani, mert nem értelek, és nem akarom szívenszúrni saját magam. 

Hallgatok. 

és meghalok belül.

Olyan kegyetlen ez az érzés, bárcsak lehetne, bárcsak lenne remény, hogy megváltozunk, és boldogok leszünk, mert iszonyatos szerencse volt ez, hogy én, aki ennyire szerelmes voltam beléd, és te, aki annyira szerelmes voltál belém, megkaphatták a lehetőséget. Miért kellett elszúrnunk? 

Bárcsak ne tudnám, mi volt a vége, hogy milyen rondák voltunk mi együtt, miközben nekünk kellett volna a legszebbnek lenni, együtt ragyogni, boldognak lenni, és szeretni, nagyon szeretni.

Nem tudom magam rákényszeríteni arra, hogy azt kívánjam, legyél boldog mással, még akkor is, ha tudom, hogy ez lenne a helyes.

Nem tudom magam elengedni, és arra gondolni, hogy csináljunk vissza mindent.

Bárcsak ott lennénk, négy éve, te meg én, de mégse te meg én, hanem két teljesen más alak, akik elölről kezdenek mindent, de mégsem basszák el.

Bittersweet taking off

Az elmúlt időszakban rengeteg érzés dübörgött végig rajtam, de ha hiszitek, ha nem, életemben először most a pozitívak maradtak meg.

Annyi, de annyi ember igyekezett segíteni nekem, mondott jót nekem, volt velem kedves és annyian mutatták ki felém az őszinte szeretetüket, hogy az belém ivódott.

Olyan mélyen belesültek ezek a képek az agyamba, hogy másodpercre pontosan fel tudom azokat idézni. Minden szót, érintést, pillantást, a legkisebb gesztust is.

És mikor sétáltam hazafelé, a nyárvégi hűvös hirtelen sötétben, le a domboldalon, egyedül, elsírtam magam.

De örömömben.

Sokszor vagyok magányos, és nagyon sok helyzetet egyedül kell átvészelnem, vagy megoldanom.

De basszátok meg,

nem vagyok egyedül.




Remélem tudják, akik örömet okoztak nekem, akár a legkisebb dologgal is hogy hihetetlen, sőt már már irreálisan nagy boldogságot hoztak vele a szívembe.