Főleg úgy, hogy hiányzik, eszeveszettül hiányzik egy hely, egy bejáratott rendszer, az emberek, egy arc, egy ölelés, a fények, az illatok, a kilincsek érintése, a hangok, a zajok, a kis reccsenések, az ajtók záródásai, és hiába halsz bele, annyira vágysz utána, többé nem lehet a tiéd.
Mert többé nem mehetsz be úgy az ajtón, többé nem ülhetsz le úgy a székre, többé nem nyithatod ki úgy a szekrényeket, többé nem mehetsz fel úgy a lépcsőn, és nem mehetsz többé haza úgy, ahogy akkor, amikor még rendben volt minden.
Ez egy óriási trauma, és már nem először élem át. Talán pont azért ekkora trauma, mert nem először élem át, és sosem ment a hurcolkodás, a váltás zökkenőmentesen. Mindig seb maradt a szívemen, ami nem gyógyul be heg nélkül.
Napok óta kerülget a sírás, néha meg is adom magam neki.
Mardos ez belülről, és nagyon hosszú idő, míg mérséklődik, és sajnos nincs rá gyógyszer, vagy krém, vagy kötés, csak várni kell.
És azt nagyon sokáig.
