Régen volt egy telefonod. Egy sima kis kocka, fekete-fehér képernyős, beépített, monofonikus csengőhangokkal. Vehettél rá háromféle előlapot, semmi baja nem lett, ha leejtetted, de azon kívül, hogy tudtál rajta játszani a snake-kel, csak telefonálni és sms-ezni lehetett vele.
De te netezni is akartál. Zenét hallgatni, böngészni, e-mail-eket olvasni, játszani, írni, olvasni, fényképezni. Nem volt elég az, amivel csak alapfunkciókat értél el.
Azt akartad, hogy a telefonod olyan legyen, mint te. Tükrözze azt, aki vagy. Színes legyen, ezeregy lehetőséggel.
Amikor megkaptad, kinyílt a világ. Mintha addig beérted volna kevesebbel. Mintha addig egy dobozban éltél volna.
Azóta hallod, hogy az emberek dicsérik a kis fekete-fehér kockát, nem értik, akinek színes, drága, érintőképernyős okostelefonja van. Visszavágynak ahhoz, ami az alapfeladatán kívül mindenre tökéletesen alkalmatlan. Sokszor az alapfeladatára is.
És te boldog vagy az újjal. Úgy érzed, a zsebedben a világ. Úgy érzed, minden a tiéd. Úgy érzed, nem vagy lekorlátozva.
Van, akinek elég az alap.
De nekem te kellesz.
