Vannak ilyen napok. Vannak ilyen esték.
Mikor egy féregjáratba lépsz, és átjutsz egy teljesen más dimenzióba.
Mikor valami baromságon is fel tudod cseszni magad, és reggel már gőzöd nincs miért voltál annyira mérges.
A sötét, a lassú, szürke eső és a fáradtság átlök egy dimenziókapun.
Ott a leglogikátlanabb érvelés is elfogadható, belecsavarodsz egy haragspirálba, leránt a mélybe, és pörög az agyad, rettenetesen pörög, valami orbitális hülyeségen.
De megnyugszol reggelre, ha szerencséd van. Ha nem zárul le mögötted a féreglyuk, reggelre visszakeveredsz a saját univerzumodba.
Volt egy pillanat este, eltakartam a szemem, és próbáltam józanul végiggondolni, miért van ez az egész. Miért lettem olyan végtelenül dühös és zaklatott.
Aztán próbáltam megerőszakolni az IQ rádiót, hogy ne gondoljak semmire a témában, de nem ment, húzott magával az örvény.
Aztán mégis elaludtam.
De nem úgy, hogy annyira valóságosat álmodsz, hogy az agyad felriaszt, hanem pihentető, kikapcsoló alvás volt.
Reggel meg nyugodtan keltem.
Érdekes az agyam. Tudatmódosul magától.
Ilyenkor csak annyit szoktam kérni, hogy vedd el, Isten, vagy akárki, vedd el tőlem ezt az érzést, söpörd ki belőlem, vigye el a huzat, ne legyen bennem helye.
és ne fájjon.
Ennyi nekem elég.
