Örülsz, ha törődnek veled, ha megerőltetik maguk a boldogságodért. Elvárod a figyelmességet, az előzékenységet, a gondoskodást.
Te sem halnál bele.
Csak hát jobb, ha körülötted forog a világ. Ha rólad szól minden. Ha a te jó közérzeted az első. Ha neked nem kell energiát belefektetni.
Hisz minek is mással foglalkozni?
Olyan szép ez a szeptember.
Így kívülről.
Sárga, bordó, barna és zöld, langyos és napsütéses. Tiszta, hideg csillagos ég, meleg diók és meleg gesztenyék délutánonként. Halomban állnak a száraz levelek a fénylő járdán, windows háttérkép az egész, csak alatta haldoklik minden, csak titokban koszos, nedves és rothadó.
Jó sétálni, elaludni akárhol, jól esik dombtetőről nézni a még zöld kerteket, alvó meg játszó kismacskákat. Jó ez a szeptember. Így játszásiból, felülről, messziről, hunyorítva.
Nem kell felfordítani a langyos köveket, maradjanak alatta rejtve a meztelencsigák, a giliszták, a szőlőfürtök közt a fülbemászók, kiscicák bundájában a bolhák, nevetés mögött a tudatmódosítás.
Most csak nézzük, mint egy képet, kamerán át a Kennedy-gyilkosságot, nem számít az igazság, a valóság, most csak lebegni akarok a krumpliillatú őszben, érintetlenül, úgysem tart sokáig.
Nem akarok belemenni, kiket szeretsz jobban nálam, kikkel törődsz jobban nálam, kik fontosabbak neked, kikkel vannak világra/életreszóló terveid helyettem, nem érdekel a nevük, a lakcímük, a magasságuk, csak szoríts helyet nekem is, szeress engem is, és ne éreztesd folyton velem, hogy csak egy átmeneti állapot vagyok az életed milliónyi fontos, stabil pontja közt, egy gyógyítható betegség egy varasodó seb. Ennyi elég. Nem akarok már bárkinél is fontosabb lenni, egyszerűen nem akarok az utolsó lenni a sorban.
Akkor az az imént a detonáció hangja volt, s most ülünk és a gombafelhőt várjuk?
Én ebben nem hiszek. Ha láttál egy nukleáris világégést, már mindet láttad.
A radioaktív pernye mindent betemet, fekete eső esik, izületéből kicsavarva merednek a hólyagosra égett érzelmek a lila porszag felé.
Világvége van? Vége van?
Volt egyáltalán?
Miért nem szól a légószirén, ha szól, miért nem hallom? Szürreális kábulat a valóság, a levegő marja a torkomat. Eldeformálódunk, végtagok amorf tetemkiállítása leszünk, be leszünk oltva, intravénás jódozott só szeretet ellen.
Nem értem.
Várjuk akkor a gombafelhőt csalódottan, hiszen minek is bármit is e kis időre.
Kedves,
ha beszélgetsz egy fiúval, akinek ott van a barátnője,
- ne mondd, hogy majd kettesben dumcsiztok
- ne mondd, hogy majd ha a városukban leszel, nála alszol
- ne mondd, hogy nehéz megszoknod, hogy van valakije és azzal jól elvan, s hogy neked milyen nehéz, hogy komolyak köztük a dolgok
- ne simogasd a térdét
- a koncert szerelmes dalainál ne húzd el a barátnőjétől, hogy veled táncoljon
- ne mentegesd magad azzal a barátnőnek, hogy azért vagy ilyen, mert a srác szereti, ha ilyen vagy
- ne mondogasd óvó, gondoskodó törődéssel, hogy ne cigizzen
- ne mondd, hogy majd meghálálhatja, ha meghívod egy sörre
mert különben úgy fel leszel pofozva, hogy az unokáid is emlegetni fogják.
Nem mentség, ha viccnek szánod, ha férjnél vagy és gyerekeid vannak, ha ezer éve ismeritek egymást, nem mentség, ha évente egyszer találkoztok, ha háromszáz kilométerre laktok egymástól.
Így egyszerűen nem viselkedünk egy fiúval, akinek ott van a barátnője karnyújtásnyira.
Szégyeld el magad.
_____________________________ <- káromkodás helye
Bye, Taka
Jókor legyen mondva, de az élet mostanában már nem szopat, csak halálra rémít.
A sors még meg-megerőszakol de ez már csak szemérem elleni és nem nemi erőszak.
Mint akit nagyon elvertek.
El szeretnék bújni egy kiskutya bundájába, el szeretnék szaladni messzire...
Nem igaz, nem létezik, hogy mindig minden tönkremenjen és mindent elbasszak, amihez csak hozzáfogok.
Ilyen élet nincs is.
Egyszerűen nem lehet igaz.
Mit csináljak?
Mindenre alkalmatlan vagyok, mindenhez hülye, rossz és hasznavehetetlen. Ha csak lélegzek is többet ártok, mint használok.
Ha csak egyszer vettem volna levegőt egész életemben, az is eggyel több lett volna a kelleténél.
Az embereknek sosem lenne szabad részegnek lenniük. Vagy mindenkinek mindig egyszerre, hogy ne maradjon szemtanú.
A büdös, összeakadó szavakba gubancolódott szánalmas vergődésre.
Ami gusztustalan, zavarba ejtő, szánni való, emberhez méltatlan látvány.
Nem akarok többé részeg ember közelében lenni. Oldja meg mindenki egyedül, vagy közös színdarabbal más önbecsülés nélküli idiótával, de engem egyszer s mindenkorra hagyjatok ki belőle.
Undorító ez az emberi létezés fenségességének botladozó, hányó, ordibáló meggyalázása.
Ez a szégyen.
Nem tudok megbirkózni vele.
