Van egyáltalán különbség? Vagy minden csak nézőpont kérdése?
Beszakad a fülem és már nem is érdekel, beletörődtem, ez van... Véletlenül sem lehet egy fél óránál tovább béke >ugyan már! csend<, dugd be a füled Taka, vagy ne is figyelj oda. Például megdícsérlek, ma elég gyors voltál.
...
Igaza lehet itt bárkinek is? Vagy minden csak egy elbaszot részeg illúzió, van valami köze a valósághoz, de igazából azon már túl van és egyszerűen csak olyan, mint egy begőzölt bika, megy és nem is érdekli, kit döf a szarvára?
...
Quid distant aera lupinis... #2
Tudom, hogy ott vétettem, hogy nem ápolok kapcsolatokat. Igazából olyan bűn ez, amiről az elkövető, jelen helyzetben én, pontosan tudja, hogy elkövette, de nem érzi a súlyát, csak esetleg a következményét.
Nem érdekelnek mások.
Mármint persze, érdekelnek, de csak olyanok, akik nem bántanak meg minden egyes szavukkal. Értitek?
Van egy ismerősöm >ugyan már! negyvenhét< akivel sokáig szinte minden nap beszéltem, de egy idő után mindig ő kezdeményezett és elege lett ebből.
Kiírta Facebookra, hogy aki őt nem keresi sosem, azzal ő nem akar semmit kezdeni. De tudjátok mi az igazság? Hogy kerestem volna én, ha.
Ha nem lett volna minden beszélgetésünk tele azzal, hogy bármit mondok, az hülyeség, én hülye vagyok, nincs igazam, én ezt úgysem értem, ha pedig megvédtem magam, szemét vagyok, nem értek semmit és különben is, hogy jövök én bármihez is.
Az életem ilyenekkel van tele. Rövid, megalázásokkal teli, agresszív kapcsolatokkal, ahol sosem kérdezik meg, velem mi van, de ha magamtól elmondom, akkor sem lel megértő fülekre.
Régebben sírtam az ilyenek felett érzett veszteségen, hogy mi lett volna, ha mégis barátok >ugyan már! ismerősök< maradunk? De mostanra csak fáj, s kezdem elfogadni, hogy mindig én vagyok az a kapcsolatban, aki azért van, hogy a másik nagyot rúgva belé, jobban érezze, többnek érezze magát.
De mindezen túl kezdek eljutni még egy következtetéshez. Nem érdekel. Nem ápolom a felesleges kapcsolatokat, higgye csak azt a világ, hogy magányos típus vagyok, talán igaza is van. Mert nem az, hogy nem ismerek olyan embereket, akiket méltónak tartok arra, hogy titkokat bízzak rájuk, lehetséges, hogy az én vétkem.
Az én igen nagy vétkem.
Egy valaki nem enged kétségbe esni. Minato. Mert neki mindent elmondhatok, és az esetek többségében meg is érti, úgy, ahogy az odabent van. Miatta sosem érzem magam se rossznak, se jónak, csak pontosan annak, aki ő is.
Minden másra pedig ott a Master card.
de hát mit ragozzam, kedves 0 olvasóm. Tudjátok ti.
"Nem érdekel, ha nem kérdezel, mert nem érdemled meg a választ"
"Rendben lesz minden? Nem. De egyszer mindennek vége lesz."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése