nekem semmim de semmim sincsen.
Vagyis, dehogy forog, dehogy folyik, csak a semmi bugyborékol a fejemben.
Az érzéseimet soha nem tudtam még elmagyarázni, ez a baj, mert kevés dolog van, amit értek, mindent érezni szoktam. És nem tudom megmagyarázni, csak felemelem a takaró csücskét, hogy beleshess alá, láss belőle valamit, de visszasimul rá hamar, és annyi volt a magyarázat.
Többnyire ez a helyzet. Az embereket ritkán érdekli, mit akarok mondani, mi a véleményem valamiről, és ezzel nincs is baj, mert elég kevés ember van, akinek úgy mondanék valamit valamiről, és ilyenkor kielégít a lepedő emelgetése, én megpróbáltam alapon.
Van, amikor elmondanék valamit, de nem megy, mert nem értem, mi folyik itt benn, csak érzem, hogy nem stimmel, érzem, hogy valami van, de nem bírom megfogalmazni, így keresem azt a bizonyos hivatalos verziót, amit még el tudok magyarázni, és bár nem azt akartam mondani, magamra erőszakolom, hogy tessék, te hülye, ha már nem tudod rendesen kinyögni, akkor mától ez lesz a véleményed ezek előtt az emberek előtt. Ezzel csak az a baj, hogy nem mindig tudom, mikor ki előtt ki vagyok.
Eddig mindig az volt, hogy ez a két verzió váltogatta egymást, vagy csak úgy tettem, vagy csak megpróbáltam. De mostanában már egyre többször van az, hogy azt akarom elmondani, amit el akarok mondani, és nem azt, amit el tudok. Hanem, amit érzek.
Szopás, hogy továbbra sem megy, és rohadtul felidegesít, és nagyon utálom magam miatta. Emiatt is.
Meg amiatt is (milyen szép kép lesz ez, figyelj csak), hogy mostanra teljesen tuti, hogy semmi bajom veletek, egyes egyedül magammal van bajom. Elképesztően baszottmód gyűlölöm magam.
Minden rosszat elhiszek magamról, de semmi jót. Bántom magam, mert fáj, és nem hiszem, hogy mást érdemelnék a fájdalmon kívül. Rossz embernek tartom magam, rosszabb napokon szörnyetegnek, minden tévedésem, minden hibám ötszörösre nagyítódik a szememben. Nem érdemlek semmi jót, semmit, amit akartam, semmit, amit mások nekem akarnak adni, még egy követ se, egy kedves szót se.
Közben pedig eljutottam oda, hogy amit kierőszakoltam másokból, szeretetet, ajándékokat, boldogító dolgokat, vidám kis hülyeségeket, vagy csak teljesen semleges semmikéket, már úgy látom, hogy "Nézd, ezt se érdemled meg, nézd nála is rosszabb ember vagy, nézd, nála is~"
Teljes kiborulás, mert valamiben, ami sosem volt szimpatikus, ami sosem volt az én világom, más a véleményünk, hogy milyen szörnyű ember vagyok.
Azt hiszem, rajtam már nem lehet segíteni.
Azt hiszem az emberek, ha tudnák ezt, meglepődnének, mert semmi okát nem látnák. Hiszen anya is olyan régen meghalt már, apa is olyan régen meghalt már, Tobi is olyan régen nincsen és különben is, ott van nekem Avi, meg a család, akik nagyon szeretnek, meg Minato is és különben is, sikerültek a két szakvizsga, van munkám és különben is, nekem annyira jó most.
Azt hiszem, ez egy folyamat, rosszabb, mint eddig, mert bentebb vagyok, és ennél csak bentebb leszek, és még nem tudom, mi lesz a vége. Valami nagyon komoly dolog, amitől félek, biztos, hogy félek, azért mondogatom folyton, hogy meg akarom ölni magam, hogy mondd el, ezerszer, hogy hülye vagyok, ezeregyszer, hogy érted, milliószor, hogy megmentsen, ha majd nem csak viccelődök vele.
Látod, önző vagyok, mindenből magam hozom elő, diadalittasan hozom magam a karmaim között.
Irigyellek. Mindenkit irigylek, aki nem gyűlöli magát teljes erejéből, aki csak kevésbé gyűlöli magát, aki pedig érti magát, szereti (?) magát, nem sajnál mindent magától, arra rávetítem minden gyűlöletem, arra féltékeny vagyok. Keményen.
Mert nekem miért nem lehet?
Hát lehet, hogy ne lehetne.
De akkor miért nem megy?
Segítség
Taka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése