Nevermind

Tudjátok, eddig kétszer volt olyan az életemben, hogy nem bírtam tovább és elmondtam valakinek, hogy mi a helyzet. Első esetben olyannak, aki segíthetett volna a gyakorlatban is, másodjára olyannak, akitől lelki támogatást vártam. Tudjátok mi lett a vége mindkét esetben? Semmi. Le se szarták.

 >In nomine patris et filii et spiritus sacti. És megtettük. És senkit sem érdekelt. Ámen.<

 Rájöttem hát az utolsó bejegyzésekben levont konklúziókra:
- a neked lényeges dolgokat mindig, minden körülmények között le fogják szarni mások, mindegy, hogy mennyit jelentesz nekik, vagy mennyit jelentenek ők neked
- minden körülmények között titokban kell tartani ezeket a lényeges dolgokat, mert csak magadnak okozol fájdalmat azzal, hogy nem lelsz senkiben hallgatóságra, vagy egyszerűen felebaráti együttérzésre.

Hiába szögezted ezt már le annyiszor, de annyiszor Taka, ha egyszerűen képtelen vagy felfogni, megérteni, alkalmazni. Pedig, ha legalább a saját szabályaidhoz alkalmazkodni tudnál, előrébb lennél.

Ne keresd azt, aki majd megért, elfogad, akit megértesz, kiismerhetsz majd, ne keresd azt, aki majd szavak nélkül is tudni fogja egyetlen pillantásodból, hogy mire gondolsz, ne keresd azt, aki a gyatra magyarázataidból is ki tudja halászni a lényeget pont úgy, ahogy akartad, hogy hangzzon, ne keresd, aki az egész családodból, barátaid és ismerőseid közül pontosan ugyanolyan, mint te, mert nem fogod megtalálni. Mert őt már elveszítetted.

Tovább kéne menni, ha tök egyedül, hát tök egyedül. Minden másra ott a master card, és pár olyan ember/állat, amik előtt ugyan sosem fedheted fel önmagad, mert otthagynának, legalább kellemessé teszik az utat kifelé.

Nota bene pro futuro.