Nem érzem magam valami túl jól. A Yamada családban volt, hogy az életben nem azok a veszélyes idők, mikor vihar van a tengeren, hiszen akkor mind egymásba kapaszkodunk, hogy átvészeljük a kínokat. Veszélyes az, ha szélcsend van, hisz akkor semerre sem halad a hajó, s a csendes ringatózásban elengedjük egymás kezét.
Márai ezt úgy mondta, hogy az ember unatkozni kezd, ha nem sütik nyárson, s az unalom a legveszedelmesebb betegség.
Megnyom ez a légkör. Is. De ma süt a nap, kárpótol a tegnapi mély álmatlanságért, cirógat, még legalább egy órán át velem lesz. Odakint jó idő van, elmentem a könyvtárba, hazafelé megláttam magam egy kirakatban és felszakadt belőlem egy ezeréves sóhaj. Megvagy! Ez Taka. Kívülről már megvagyok.
Továbbmentem, csillogott minden a tegnapi és tegnap előtti esőktől, a bakancsom, a farmerem, a Nazgul kabátom, a szemüvegem, a pomponos sapkám, a hajam kilóg alóla, s a hónom alatt a könyvek. Taka.
Talán véletlenül talált csak jó mintát, de hátha nem, hátha most már belül is megleszek.
Talán véletlenül talált csak jó mintát, de hátha nem, hátha most már belül is megleszek.
A szélcsend és a tűzszünet ellenére hát, s még ha nem is vagyok jól, egy pillanatra elkaptam a mentőövet, levegőt vettem és kész vagyok egy ideig megint fuldokolni.
Hát ez van srácok.
Taka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése