Milyen langyos, tulipánillatú április eleji este...
Mosolygós, meleg délután fordult belé. Napsütés, langyos szél simít az ujja hegyével, az államnál fogva fordítja maga felé az arcom. Mintha május lenne, csak nem olyan zöld.
Húgyszagú vonatkocsi, részeg cigány üvöltözik a peronon. Nem számolom a megállókat. Kutyák nem ugatnak, csillagok nincsenek, az üveg visszatükrözi egy csaj két esőszínű szemét. Nem is érzem, hogy megy a vonat, az oszlopok mozognak, meg a sötét. Mindjárt bőgni fog.
"Dalt szül a súlyos félhomály" ölni volna most jó.
Ha besötétedik, nekibasz a falnak a fájdalom, ha egyedül vagyok, arra gondolok, hogy ezt már nem lehet kibírni és elcsupacsupszoznék egy pisztolycsövön.
Nincs wifi, a telefon merül, a fejemben dobol a zene, mindjárt le kell szállni, sötét lesz a pályaudvaron és egyedül kell hazamennem.
A napsütés, a fény, a meleg és a wifi elterelik a figyelmem, boldognak érzem magam, mert épp nem érzem magam szomorúnak.
Áll a vonat, az utcalámpa fényében olvadósrágó színűek a virágok. Bárcsak tudnám, hogyan kell boldognak lenni.
Tök jó lehet. Csak valahogy mindig kicsúszik az ujjaim közül, ha megmarkolom a szélét. Mindent akarok és most azonnal, nem akarok már pörögni érte.
Vibrál a lámpa és zsibbad a lábam. Késő van, nem szeretek ilyenkor egyedül mászkálni, és bemenni valahova, ahol senki se vár. Mindjárt leszáll a csaj.
Szedik a tanulópénzt, az árából fogom felkötni magam. De remélem nem lesz rá szükség. Ezt ne fejtse meg senki.
Szerintem nem megyek többet pszichológushoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése