Mindig így kezdődik.
Aztán jön a futás meg a sikítozás.
Nem akarom így csinálni, hogy mindig ez legyen a vége, borítékolhatóan. Utálom ezt, még akkor is, ha mindig én játszom a tűzzel.
El akarom engedni, ami rossz, átélni a jót és hinni, szeretni, bízni, kiélvezni minden percét. Miért ilyen mocsok nehéz?
Hiszen a múlt héten úgy éreztem, enyém a világ, minden rendben, a rossz nem is létezik. Sütött a nap.
Most esik, hideg van, utálatos egy nyár, félek, tele vagyok kétségekkel, szomorúsággal és rettenetesen negatív vagyok. Mindent feleslegesnek érzek.
A világ nyomorult, lassú, hideg, szürke esőben áll, a sötétben egy jótét lélek nem sok, annyi sincs.
Hol suhan pajkos szellőként a világ? Hol zúgják g-dúrban a fákon a kabócák?
A múltheti érzést akarom. De legalább a hétfőit. Kell. Akarom. Most. S mindörökké.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése