) Mikor szeretnél kérdezni valami kis butaságot, és tudod, hogy kurvára senki sincs, akitől meg lehetne. Vagy mikor kijössz vizsgáról, és míg régen felhívhattál öt embert is, akik szurkoltak érted és várták, hogy telefonálj, most állsz a kezedben a telefonnal a minusz 17 fokban és elküldesz egy sms-t és pontosan tudod, hogy hiába mondtad, hogy vizsgázni mész, még csak emlékezni sem fognak rá (
Ezzel az érzéssel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen nem fér el bennem, egyszerűen minden más érzést kezelek valahogy, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Legszívesebben kitépném magamból és falnakbasznám, leönteném hipóval és rágyújtanám a tapétát.
Egyszerűen gyűlölök felesleges lenni olyasvalaki életében, aki nekem fontos. Nem tudom, meddig bírom még így, komolyan.
Nem tudom, meg lehet-e ezt szokni, vagy hogy tényleg én vagyok az idióta és az a normális, hogy beakasztanak a szekrénybe és sátoros ünnepeken elővesznek, mikor kellek valamire.
Bárcsak megint lehetnék én a legfontosabb annak az életében, aki a legfontosabb nekem.
De valahogy az egész életemet le lehet írni két dologgal.
1. Hajnali ötkor állok a vakító lámpafényben a fürdőszobában, nézem a szétesett, kibaszott ronda fejemet és nem értem, hogy lehet már megint hajnali öt, és már megint mehetek dolgozni...
2. Végezve a tanulással, szorítással a gyomromban ülök a nappali félhomályában, kezemben a laptop, és várom, hogy legalább nyolc óra legyen, hogy lefekhessek aludni.
Mi a közös nevező?
egyesegyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése