Nem mondhatom el senkinek...

Tudjátok nagyon nincs kedvem most írni. Mármint erről, amiről pedig muszáj, mert ha nem tenném meg, minden mondatom üres lenne ezután.

Amúgy heló. (xD)

Mióta átköltöztem ide, bizsereg a pötyögőujjam, hogy visszatérjünk a régi kerékvágásba, és életem Takasztikus eseményeit feljegyezzem, de ezzel tartozom magamnak. És Neki.
Márpedig a szívem szétszakad, és zsibbad az agyam, és már érzem is, hogy gyűlnek a könnyeim, és fáj, mint a betyárélet.

Az utolsó bejegyzésem a blogomon Márai-idézet volt, és folyamatosan kavarog azóta is a fejemben.

"Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal ő, ha vannak angyalok.
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha."

Mert így van. Soha nem volt semmi ilyen pokoli rossz, semmi sem fájt ennyire sosem, és mindenkit gyűlölök, mindenki dögöljön meg és mindenkinek legyen szar minden ezen a kibaszott Földön, sőt álljon meg a forgás, és szűnjön meg minden.

Ezaz.

Legyen már vége!! Mindennek.

Mert elvették >igenis, elvették< a legdrágább kincsemet, az egyetlent akit értettem ebben az őrült világban, és az egyetlent, aki valaha is értett engem, minden gondolatom, mozdulatom és tettem az övé, és mindent ami jó bennem, amiért érdemes volt engem megismerni, és velem lenni, oda van.

Nincs többé kihez hazajönnöm, és többé nem tudom bőgés nélkül kimondani, hogy otthon, mert ilyenem nincs már. Nem tudom, valaha lesz-e gyógyír a fájdalmamra, nem tudom. Olyan sok emberről változott meg a véleményem, hogy a szívem nem bírja már, nélküle semmiképp. De erről majd később, máskor, alkalomadtán. 

Itt, belül igenis vége van mindennek. Tudom, hogy szeret, és egy percig se csalódott bennem, és velem van, és ez sosem lesz másképp. De nélküle "minden únt és ostoba". MINDEN.

Fel akarok ébredni ebből a mocskos, nyomorult rémálomból.

Meghalt az anyukám.