Ecce homo

Elpusztítani magad körül mindent, amit megszereztél. Elüldözni mindenkit, aki megszeretett. Lángolni kéthavonta másért, majd hamuvá égni és tönkremenni, évente hatszor. Sosem tanulni semmiből, makacsul ragaszkodni, mindenhez, amihez csak lehet, aztán engedni hirtelen, elengedni mindent magad mögé. Elhinni és elhitetni az összes hazugságot, amit valaha a hátán hordott a világ, megújulva meghazudtolni önmagad, titkolni és felfedni mindent. Múltadat dobozba zárni és elásni a várkastély pincéjében, ahol brokáttrónon uralkodsz minden csalás felett, csak a jelenben élni, a jövőre hófehér kézzel legyinteni. Hűség a porhoz és hűtlennek lenni a legnagyobb világossághoz, a végtelenségig gyűlölni és soha senkit és semmit nem szeretni. Imádni a hiúság reflektorfényben ázó tökéletességét, fejet hajtani az álnokság megfoghatatlan semmije előtt. A kimondott szavak zuhatagában félreérteni mindent, de sosem látni a sorok közé, menekülni az elől, amit teremtettél, akivé lettél, a gőgös nagyvilági csillagot, a kicsinyes irigyet, aki belefullad mindenébe, a vad bujaságot, akinek vágyait a világ minden élvezete sem elégítheti ki, a telhetetlen óriáscsecsemőt, akiben a harag tombol vég nélkül, aki minden jóra képtelen, gyáva és semmirekellő.

Íme az ember.