Milyen kétségbeesetten zakatol a vérem,
Hogy gyere el a világ végéről értem,
Ments ki a megmásíthatatlan pepita rosszból,
Hogy egyetlen szavaddal megments a gonosztól.
Milyen szánalmas türelemben élek,
Igazán a föld kerekén semmitől sem félek,
Csak az az egy riaszt meg minden éjjelen,
Hogy hirtelen eltűnsz, és nem lesz kegyelem.
Milyen ostoba játék, megfordul az elme,
Más egy fél szabályt se talál meg benne,
Nálam mégis gyógyszer minden fájdalomra,
Rabszolga lelkem egyetlen irgalma.
Milyen kétségbeesetten kuporodok össze,
Bámulva örök sehová, hogy jössz-e,
Megszabadítani a világon minden rossztól,
Hogy egyetlen szavaddal megmentsél magamtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése