Let my world end in fire

Hali.

Egyre lejjebb jutok. Jutok? Ahhoz akarni is kéne, nem? Mármint aki "jut" bármilyen irányba, az akar arra az irányba menni... semmi sorsszerűség nincs ebben a szóban. Én nem jutok. Pokolra, mennybe, előre, hátra, én süllyedek. Süllyedek. Ahogy a mosogatóban a szivacs. Nem lejut az aljára, mert nem akarja, hogy lejusson. Elsüllyed a picsába.

Szóval nem egyre lejjebb jutok, egyre lejjebb süllyedek. Már nem is tudok helyesen írni se... vicces. Kegyetlen hibákat ejtek. Már nem emlékszem semmire se, amit valaha megtanultam, amire valaha büszke lehettem... "Senki sem veheti el tőled, amit megtanulsz" -> kivéve, ha elfelejted. 

Felejted... nem használod, mert nincs rá szükséged. Nincs rá szükségem... !!!!!!!!!!! Hát itt vagyunk, elérkezett a pillanat, amikor már mindegy, tudok-e helyesen írni, vagy emlékszem-e dolgokra az egyetemről, mert úgysem megyek oda többé. Sosem leszek magyartanár.

Most ezt érzem. Igen. 

Hogy minden álmom baszhatom. Sosem leszek senki, csak egy "nős" ficak Minato neve mellett egy papíron. Nem tudom, valahogy nem bánnám annyira, ha nem lennék sose >valaki<, csak hadd lehetnék >az< aki akartam lenni.

Itthon vagyok (...) és ma megint ezerrel kell, hogy üvöltsön a zene a fülembe, különben  megbolondulnék. Így maximum megsüketülök.

Mert még ezt is bánná a f*szom, értitek... nem törődnék vele, hogy látványosan hullanak szét az álmaim és omlik össze az út, amit tudatosan köveztem magam előtt, bánná a fene...

De sehol, semmi nincs rendben, ami elterelné a figyelmem, a jó irányba.

Szégyellem magam. Aki lettem.

Vagyis, inkább aki nem. 

Csalódást okoztam annyi mindenkinek (ha egyáltalán bárki is volt, akit komolyan érdekelt, hogy vannak bennem lehetőségek) és legeslegfőképp magamnak.

Régebben oda mertem volna állni elé, és meg mertem volna neki mondani mindent, hogy hé, ez vagyok és ez leszek. Légy rám büszke, mert miattad lettem és leszek az, és meg mertem volna neki köszönni mindezt.

Tegnap éjszaka, éjfél körül viszont csak ültem az ágyon, egyedül, és azon járt az eszem, hogy szégyelleném magam előtte. Mert meghálálhattam volna mindent, amit látatlanba is tett értem, ehelyett egy rakás szerencsétlenség vagyok, még annyi se, még ezt se lehet mondani, egyszerűen egy szösz vagyok egy szőnyeg visszáján. Nem mernék a szeme elé kerülni.

Talán, most ez az, ami a legjobban elmondja, ami van.

Üvölts a fülembe. Hátha végre meghallja odabent az, aki tehetne valamit még.

>> Az élet egy nyári vihar. Gyönyörű, rémisztő, de ha megpróbálsz eljutni valahova, biztosan beázik a cipőd. <<