Nincsen apám, se anyám...

... se istenem
se hazám.

Micsoda öblítőillatú költészet napja van, szél, napsütés, havaseső.

Szanaszét van mindenem, mindenki szerint csak nyavalygok és sajnáltatom magam...

Tiltakoznék, de kinek?

Nincs semmim és soha nem is lesz.

Én tüzet dobni jöttem a világra,
Bárcsak égne már!

Már hinnem és reménykednem is nehezemre esik, és senki de senki nem veszi komolyan.

Néha, amikor nagyon rossz, és meg akarom ölni magam, eszembe jut, hogy tényleg meg akarok-e halni, vagy csak azt akarom, hogy mások, az emberi tényező, beismerje, hogy hibás abban, hogy ide jutottam. Valószínűleg nem ölném meg magam, ha valaki, aki tényleg tehet róla azt mondaná, sajnálom, hogy nem figyeltem rád.
Hogy nem érdekelt, hányszor akartad elmondani meg hányszor utaltál rá, hogy nem bírod tovább.

Csak az a bibi, hogy mindenki, tényleg mindenki továbbra is szarik rám. Mert persze, ez csak nekem fontos, tudom én, nem tartozom azok közé, aki számítanak, egy kicsit is. Én olyan vagyok, aki sosem lényeg, és az se érdekelne két percnél tovább senkit, ha megtenném, és paff megölném magam. Mert olyan típusú ember vagyok, akit akkor sem sajnálnak, akkor sem akarnak megmenteni, ha már túl késő.

Szóval meghalni se halhatok, minek csináljak még több macerát meg nyűgöt magamnak, hiszen az a nagy helyzet, hogy a végeredmény se számítana semmit.

Bye: Taka.

a semmi ágán üldögélő fickó. Tudod, a fickó a szíved mellett.