code

Fekete brokát kavarog az égen, 

esőszagot vonszol a számba a nyár,
Nehéz függöny leng az arcom előtt,
súlyosabb, mint minden titok,
Amiket rád bíztam, a lila felhők alatt,

A házak között morog az ég,
lesüpped hozzánk, emeli a lábait,
lépte nyomán reng minden mozdulat,

A tincseid közt ragyognak a cseppek,

a titkaim, amiket megőriztél,

Innen is látom a kertet, a fekete fákat

a semmi összes árnyalatát,

és emlékszem rád, arra, aki voltál,

június valahanyadikán, 

ami közöttünk volt, amit hozott a vihar,

mikor kitört a nyár


Emlékszem, amikor ezt írtam. Két éve volt, majdnem napra pontosan, ugyanilyen fülledt, forró június eleje, fülledt, forró éjszakákkal, a semmiből hirtelen vihar, részegítő villámok és dobhártyarepesztő dübörgés. Akkor már éreztem, hogy nem lesz visszaút, ültem a konyhában fejenrúgva, tizenegy volt, vagy éjfél, Sawakoval beszélgettem, a TV-ben ment a True Blood, be akartam dugni a fülem, de nem mertem kikapcsolni a valóságból, pedig mindennél jobban akartam.
Nyitva volt minden ajtó, éreztem, ahogy az első hűvös széllökés megérkezik és már villámlott is, dörgött is. 
Akkor már éreztem, hogy nem lesz visszaút, menekülni akartam valahogy. Valahová.

Tegnap éjszaka, vizes hajjal, félig kihajolva az ablakon néztem a villámokat, félnem kellett volna, de meg se rezzentem. Alig dörgött, csak dorombolt, hallgattam és ez járt a fejemben. 

Eltelt két év, és Istenem, hát hová lett minden, amit ismertem? Ahogy néztem a villanásokat, rájöttem, csak a díszletek másak, a színdarab ugyanaz maradt. 

a világ meg pajkos szellőként suhan....

 









bye: Taka