... szinte csak a semmi tart
Hali~ régen köszöntem. (xD)
Szeretném azt hinni, hogy személyiségzavarom van, de sajnos ennek semmi orvosi magyarázata, egyszerűen csak szar a személyiségem.
Vagy minek hívják ezt, itt belül? Lélek? Értsétek, a belülre a gondolok.
És még csak nem is arról van szó, hogy szarul csinálnék dolgokat, vagy hogy mindig a szarabbik úton indulok el, a-a, nemes egyszerűséggel alapjáraton, gyárilag, sejtszinten, zsigerileg vagyok elbaszva.
Egyszerűen muszáj ragaszkodnom a fehér és fekete felfogáshoz, hogy megérthessek dolgokat, valami lehet jó vagy rossz, átmenet nincs, csak akkor tudom megérteni, mert ~ és most figyelj ~ mert ez amúgy a legszögesebb (?) ellentéte mindennek, ami bennem van.
Idebent semmi sem fekete-fehér, jó vagy rossz, ez vagy az, minden baromi bonyolult és nem értem a reakcióim felét, a másik felét meg csak magyarázgatom, a világnak bűntudatból, magamnak óvadékként és a jóistennek enyhítő körülményként...
Az esetek 99%-ában nem tudom, mit akarok, nem tudom hogyan és miért, csak az "akarás" szokott erősebben derengeni, néha az se, néha csak lézengek tudati síkon, és nem tudom, mit akarok, hogyan, miért vagy akarom-e egyáltalán. Ráadásul majdnem teljesen biztos, hogy csak túlbonyolítok mindent és minden ezerszer egyszerűbb lenne, ha nem fejjel lefelé akarnám elolvasni sötétben, csukott könyvből.
Amiért pedig ezt most kifejtettem az az, hogy néhány napja "a világ pajkos szellőként suhan". Lehet, hogy a nyár teszi, a meleg, a nyalánkságok, a szabadság, egyéb hangzatos jelszavak, nem tudom (eztse khm.), könnyűnek érzek mindent, mintha csak egy bárányfelhő üldögélne a vállamon. Tudjátok, a zöld vadon, szabadnak hiszem és öröknek.
Egyfelől.
és engedtessék meg nekem egy > óhhohohóóóó mer' mindig van ott egy ellentétes jelentésű kötőszó < felkiáltás. Mert igenis, megint, újra ott egy DE.
De, mert másfelől meg rohadtul félek. És ez a félelem megint kettéboncolható, egyik felén ott a félelem a semmi ágán, József Attila szíve mellett balra, hogy mi van, ha elmúlik ez a könnyed kis pamacs a vállamról és visszanehezedik rá a manusz, aki olyan három éve úgy gondolta, felül a hátamon cipelt keresztre? >folytonféltemhaboldogvoltam<
A másik felén meg a naiv, egyharmad arányban ártatlan kis hülyegyerek, aki rettentően próbálja megérteni a világ működését és igyekszik, hogy a lehető legkisebb kárt tegyen másokban/magában/ a díszletekben. Félek. Ennyit legalább teljes bizonyossággal állíthatok. Magamtól, másoktól, attól ott ne, mindentől. Mert túl vékony a jég, túl sokat nyúlkálok a tűzbe és... mert szinte csak a semmi tart. Holott nem vagyok elég ahhoz, hogy kimásszak a jeges vízből, kibírjam, ha hólyagosra ég a kezem, vagy ne haljak szörnyet, ha ... csak a semmi tart. Mert. nem. tart.
Visszakanyarodva pedig az elejére, ez a félelem arra eredeztethető, hogy a magam bonyolultságában (khm egyszerű egyszervű egyszarvú khm) nem tudom a sem világot sem a többi embert fekete-fehér kategóriákba gyömöszölni, ami hajmeresztő, mert bár ebben a keszekuszában itt belül kell a napjaim töltenem, nem értek bonyolult keszekuszaságokat, csak a jót vagy a rosszat vagyok képes feldolgozni.
Ez morálisan meglehetősen ingoványos állapot.
Mert ugye, ritka azon boldog pillanat, amikor valami annyira helyes és igaz és jó, hogy a fehérbe fér, s rossz annyira, hogy ki ne üssön a feketéből. Albert bácsi, minden relatív, igaz?
A tornádót elengedtem és a kutyákat elvitte a vihar.
vagymi.
bye: Taka
Lizzy, ha esetleg mennék a nyári conra, ütközünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése