Egy mondat a tébolydából

Amikor majd levettem magamról az valóságot, és majd lesz időm gyönyörködni a díszletekben, akkor majd beismerem, amit már tud minden kis sejtem, csak nem mondja ki a belső hang, mert azt hiszi a kis hülye, hogy a csend nem döntés, mert ő még azt hiszi, hogy lehetséges a tartózkodás, hogy csak viccből lüktet a vérem arra a ritmusra, hogy miért kéne belehalni... miért kéne belehalni, pedig nincsenek viccek, nincsen semmi komoly a sorok mögött, csak a nyers tények, a hideg tények, a fehér neon fények, nem jut részeg vagy kábszeres illúzió, csak a vacogtató szél kapargatja a vart a kézfejemen, hogy ezek nem díszletek, és a jelmez is csak a hétköznapi ruhád, benne laksz, mint ahogy benned is laknak, a szívedben, a fejedben, a szemedben, az árnyékban, ami a bőrödön sötétlik, mikor valaki eléd áll, és válaszokat akar, pedig nincsenek válaszok, ez a csavar a film végén, hogy a happy end sosem jön el, mert olyan film ez, amiben nincs reklámszünet, nincsen aláfestő zene, se kaszkadőrök, csak összevissza futó cselekmények összegabalyodva millió szereplővel, és még csak nem is én vagyok a main character, pedig kurvajól játszok, mindenki szövegét tudom fejből, aztán tessék, nem is ezen múlik, csak a meghallatáson elfelejtették mondani, hogy csak annak szabad hinni, akibe nem szabad beleszeretni, hogy hiába izgalmas, hiába nyugtat meg, hiába finom, hiába ízlik, hiába csábít játszani a fejsze, ha félsz hogy a lábadra ejted, mert nem tudod használni, és nem tudod használni, mert már a paradicsomban sem bírtál magaddal.