Szél támad

Hali.

Ezt nem éreznem, megértenem kellene, velem az események úgy történnek meg, hogy nem kialakulnak, lassan, célirányosan, hanem paff, ott vannak, egyszer csak a semmiből fejen basznak.

Mert hiába a mérlegem, nincsen elosztva semmi sosem, vagy csőstül jön 20 évre elég rossz, vagy egy hét alatt történik meg minden jó, amit évek óta várok. Kiszámíthatóság? Ugyan már! Alkalmazkodnom kellene a saját felismeréseimhez, hozzászokni, hogy nem lehet hozzászokni. 

Az elmúlt hetekben annyi minden történt, ha kategorizálni akarnám, és az utolsó hetet elvenném ezektől elkülönítve, akkor erre azt mondanám, megadták a végső lökést, hogy Jack tanácsára felvegyem a kapcsolatot Fiatalabbbácsival (te jó ég, erre még azok sem fognak emlékezni, akik olvasták az eredeti Taka-blogot, annyira régen volt :D) és igenis mások előtt is beismerjem, hogy egyedül van, amit nem tudok rendbe hozni és segítséget kérjek. Az önsajnálat és a reménytelenkedés helyett pedig elfogadjam, hogy ha azt akarom, hogy jobb legyen, tennem kell érte.

Ami pedig az elmúlt héten történt. Igazából a legtöbb szegmense ennek a kategóriának a nyilvánosság elé vonszol az elefántcsont tornyomból, ami egyrészt fantasztikus, másrészt hajmeresztő, és ez a hajmeresztő része is van, hogy szívdobogtatóan izgalmas, és van, hogy gyomorfájdítóan ijesztő. Mégis, több a pozitívum, örülök, szívből, még ha nagyon félek is, csak nem tudok ezzel az érzéssel mit kezdeni. Közrejátszik ebben az, hogy nincs elosztva az életemben szépen a negatív-pozitív, hanem, mint azt fent leírtam, egyszer paff egy kosár rossz dolog, minden, amit el se mersz képzelni, aztán szünet, szélcsend, nem tudhatod, a szar folytatódik-e, vagy talán valami még annál is rosszabb, és akkor, amikor már pattanásig feszültek az idegeid, ding-ding-ding a jó dolgok sorban, egyszerre, és fejen vagy ütve, pislogsz, az éjszaka közepén meg arra ébredsz, hogy kóvályogva ülsz valahol a szobában, és tipped sincs róla, mi történt.

Ezek közül a jó dolgok közül igazándiból csak egy - kettő - az, amit elárulhatok itt, anélkül, hogy csodálatos személyiségemre fény derülne, mert kell ez a blog még, terápiás céllal, magamnak. Jobb, ha nem tud erről senki, úgy istenigazából, azzal is csak a baj van néha, hogy van, aki tudja, hogy az enyém, mert nem beszélhetek teljesen tisztán, csak kódnyelven.
A többiről is teszek azért utalást, jó, ha megmarad az utókornak (jövő-Takának), hogy mély letargiájából (mert tuti lesz még :D) kirángassa néhány pillanatra az emlékezés.

Szóval, első számú örömforrás, és azért első számú, mert hétfőn történt, meglett a nyelvvizsgám. Végre, annyi év szopás és szenvedés, szerencsétlenkedés és utálkozás után, végre, végre, végre. Csak nehogy rájöjjenek, hogy nem tudok angolul, és vissza ne vegyék. Szerencse hozta, biztos kutyaszarba léptem, vagy megáldott a szeptember elsejei dátum, vagy Jack segítsége, vagy végre felértek az imák, vagy az ITC Kossuth terme segített, ki tudja, a lényeg a lényeg, megvan a nyelvvizsgám. Azóta minden reggel megkérdezem, hogy igaz-e, vagy csak álmodtam? Addig, ha láttam egy angol szót, kivert a víz, dühös lettem, hogy azistenmegbasszamáreztazegésznyelveterreakurvaszóraseemlékszem, de azóta ha meglátok egyet, elönt a víz, a düh, de egy pillanat múlva az extázis is, hogy "nem emlékszem. De nem is kell *m*". A magyar oktatási rendszer, legalábbis a nyelv- és matematika(no jó, hát kompletten az összes reál tárgy)oktatás zsákutcája vagyok.

Hogy pedig ezt az abszolút szükséges rosszt teljesítettem, azt jelenti, hogy megvan a diplomám. A kezemben. Az enyém. Nem mondhatják, hogy nem igazol szakképzettséget, mert igazol, most már magyar szakos bölcsész vagyok, jelentsen ez bármit, és jövő szeptemberben megyek mesterre. Igen. Tanár leszek. (reszkessetek XD)

A második pozitívum már korábban is a levegőben lógott, de hétfőn délután érkezett meg a végterméke (aww, milyen stílusos hasonlat xD), kis siker irodalmi téren. Kicsi, de végülis ezt akartam, mást nem is talán e téren, így hát örülök, még ha lehetne jobb is :D....

A harmadik boldogítás munka terén jött, igaz csak hangzatos, valószínűleg csak nyűggel jár majd, de egyelőre ez a "jól hangzik" rész tetszik, és menőnek érzem magam tőle, még ha mindig akad is valaki, aki azt mondja, hogy ez nem menő.

Meg úgy eleve. Furcsa ez a dolog, az emberek. Semmi következetesség nincsen bennük. Ha szomorú vagyok, lebasznak, mert nem tudom értékelni a jó dolgokat az életemben. Ha valamit mégis értékelni kezdek, és azt mondom, "ez olyan menő dolog" és végre úgy érzem, valami sikerült az életemben, azt mondják, hogy ez nem is olyan nagy dolog.
Elég lelombozó.

Node, Fiatalabbbácsi segedelmével a jóra törekszem, idővel, hiszem, hogy nem azt fogom meghallani, ha valaki bánt, hanem, ha valaki támogat. Meg különben is. Csodát várok tőle, segíteni fog mindenben, amin változtatni akarok.


Szóval nincs lehetetlen, csak gyenge ember. Nem tudom, miért döbbent ez most így meg, mikor kezdetektől fogva gyengének tartom magam...
De változni fogok, becsületszavamra. Taka, megígérem.
Még ha bizonyos dolgokkal ugyanúgy tisztában vagyok is, talán hajthatatlanul, de mivel a nyáron bebizonyosodott, hogy az elveim legtöbbje hülyeség és tarthatatlan (csak lenne mindig nyár...) amin tudok változtatni, amin kell változtatni, azon fogok.

Ha pedig elmúlik ez az érzés a mellkasomból, a folyamatos félelem, ha szél támad, és elengedem, és jól leszek, jól leszek. Godot-ra várva.