Néha hallgatom a beszélgető embereket. Mindig olyan megdöbbentő, hogy fejhangon szinte nyávognak egymásnak, hehegnek és mindenféle dolgot olyan művi módon hallgatnak, hogy felidegesít csak rájuk néznem is.
Gusztustalan.
Gusztustalan, hogy ennyire nem őszinte egyik momentum sem a beszélgetésükben, se a hangok, se más jelek, s mégis mennyire rajta vannak a szociális érintkezésen. Kérdem én, naivan, miért kell, hogy hosszasan beszélgess valakivel, akivel szemben még csak a normális beszédhangodon sem tudsz megszólalni? Miért kell, hogy tarts magad mellett olyan embereket, akikkel nem tudsz önmagad lenni, őszinte hangon, őszinte figyelemmel, őszinte témákról?
Miért?
Istenem, hát mennyivel őszintébb vagyok én, a legnagyobb kamugép a világon, akit ha nem érdekel, nem mondja, nem kérdezi, nem figyel, nem keres, még ha udvariatlan is, legalább igazi.
Akivel nem tudsz a hétköznapi hangodon beszélni, azzal nem is kell beszélni.
Játszatok nélkülem.
Bye, Taka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése