Bring owls to Athens

"Nem szükséges vagy az életben, maga az élet vagy"

khm

"Nem vagy szükséges az életben. Vétel."

Ilyen sokáig és ilyen egyértelműen érezni, mennyire totálisan felesleges tudok lenni. Akarom mondani, mennyire totálisan felesleges vagyok.

Régen ezt azzal írtam körül, hogy senki vagyok, de nem, az nem volt elég pontos definíció, mert nem senki vagyok, hanem kurvára de felesleges. 

Tök mindegy, ott vagyok-e valahol, vagy sem, senkinek sem hiányoznék, sőt, szerintem  az se tűnne fel senkinek, ha egyik percben még ott állnék, beszélgetnék (vagy próbálnék), aztán fognám, felpattannék egy bicornaclops hátára és tütüzgetőséneket csujogatva elvágtatnék a naplementébe. 

Egyszerűen totál felesleges a létezésem.

Minden, amit teszek, mondok, létrehozok, tökmindegy, van-e vagy nincs, semmi különbség a kettő között. 

Nem néznek az emberek levegőnek, vagy át rajtam, egyszerűen olyan vagyok, mint paint-ben fehér lapra fehér vonalat húzni, baszottul értelmetlen.

Nélkülem teljes boldogságban meglenne ez a világ ---> ahogy velem is totális boldogságban megvan, noha tökéletesen nélkülem, így is, úgy is.

Zavar? 

Így, itthon, bezárkózva, zenét hallgatva, figyelmen kívül hagyva az egészet, nem annyira. 

De mások között, pláne úgy, hogy annyira teperek, hogy legalább egyszer más legyen, bőgésig zavar. 

Hiába baszom be a fejem a kútkávába. 

Hiába találok négylevelű lóherét.

Hiába vagyok szerelmes.

Hiába lélegzem.

Hiába létezem.

>Kútkávára szállt egy veréb, emlékkönyvbe ez is elég<

What should I do?

Ha mindent beleadsz, annak is csak annyi az értelme, hogy nagyobbat ess, mikor elránt a mézesmadzag. Ezért az érzésért pedig igazán nem éri meg. Hiába mondogatják, hogy észre kell venni a jó dolgokat egy-egy rossz napban is. Látom én, de ez az érzés, ez felülíírja. Felül, az egész életem.

bye, Taka