Aurora luminescent

És hideg volt minden. Fagyban állt meredten az éjszaka, ropogott a csend súlya alatt minden szívverése és lélegzetvétele. Mozdulatlanul vibráltak a csillagok, ahogy nézte az égboltot, el-elfogta az érzés, hogy valaki áll mögötte, pedig egyesegyedül volt az utcán. A házak melegnek tűntek, távolinak és elérhetetlennek, a benne alvó családok fényképszerűen derengtek fel az emlékezetében. Sosem lesz hozzájuk köze.
A gondolat élesen és fájdalmasan vágott a szívébe, szavakat formált, de senkije sem volt akinek kimondhatta volna őket, szürke felhővé pazarolódtak hát és eloszlottak a sötétségben.
Meg-megrezzent a hidegben, a vacogástól összepréselt tüdeje akaratlan hangokat lökött a néma utcára, olyan volt így, mint egy árva kölyökkutya.
A lámpafény mögötte maradt, lemaradtak az ismerős házak, üres volt, üresség sistergett kívül s belül. Letért a járdáról, a fű ropogott, szél karcolta a szemét, kimerült volt és végtelenül magányos.
Akkor látta meg.
Fény cikázott az égen, lassú hullámok, kiszámíthatatlan csóvák, csoda volt, isteni szemfényvesztés.
Elámultan figyelt, mint egy gyerek, nem érezte többé a telet, egyedül állt a mennyország kapujában, nézve a táncoló szivárványt, a képtelen illúziót magányosan, minden s mindenki nélkül.
Hazafelé értette meg.
Szörnyű, ha nincsenek csodáid, de nincs szörnyűbb annál, ha nincs kivel megosztanod a csodát.