Nem is tudod, milyen nagy dolog.
Megint az van, hogy csak a fejemben jó az akusztika. Bent minden jobban hangzik, egyben van az egész de elmagyarázni nem tudom.
Tudjátok, a régi történet. Nem értem, csak érzem. Nota bene: ez a kettes számú közellenség, ezen változtatni kell és akarok is. De vissza a fonálhoz, most magyarázni jöttem, nem csapongani; türelemmel végiggondolni és leírni.
Tudjátok, annyi minden kavarog a fejemben, annyi mindennel kapcsolatban és tudom, hogy ez a sok "tudjátok" csak nyelvtani fordulat, mert nem tudjátok. Nyilván oka kell legyen, hogy olyan sokan tartanak kis hülyének, de igazándiból "átláttok rajtam, de nem láttok belém".
Ha meg bebizonyíthatnám az ellenkezőjét, jön a kettes számú közellenség és nem tudok magyarázni.
(Jól választottál, Taka. Megdicsérlek. Ilyen ajánlólevéllel csak tanárnak meg írónak nem kéne akarni lenni.)
Vagy újra a nullán, minden nélkül, rázva a tabulát (badummtsss) tényleg ennyire újra kellene mindent értékelni? Elkezdeni valamit. Nem pedig újra, és semmiképp se folytatni? Takának se lenni tovább?
Ijesztő, ha nem tudom, mi felé haladok, kiként. Ha már nem én irányítok. A valóság mindennél szörnyűbb, tudjátok (...) akkor már nincs b meg c meg zs verzió, az már csak az, ami. Mégis meglepő könnyedséggel lehet lavírozni a tények között, bele-nem-ütközve, ha te irányítasz.
Ha legalább benned nincsenek kiszámíthatatlan motívumok. Ha legalább reménykedni tudsz benne, hogy a gyárilag benned lévők nem pont most (és hátha sosem pont most) akarnak épp belehúzni a terveidbe.
Túl sok baj van veletek, többiek. Nem, hogy nem irányíthatlak titeket, de még csak meg sem érthetlek. Nem tudok kiigazodni rajtatok. Idebent valahogy minden olyan egyszerű, a maga nyakatekert bonyolultságában. Egy egyszerű egyszervű egyszarvú.
Olyanok vagytok, mint egy klub, egy klikk, amibe szeretnék is tartozni, meg nem is.
Talán megint csak a farkam kergettem egész végig, talán nem volt ennek megint semmi értelme. De a zenéidet hallgatom és haragszom rád. Mert nem baj, ha van, hogy hülyének érzel, vagy gyerekesnek, vagy nem gondolod, hogy más lennék, mint az, ami ellen küzdök, vagy egyáltalán bármi, de haragszom, mert mindig ébresztesz bennem egy gondolatot, ami megbabrálja az addigi szilárdnak hitt véleményem és most, hogy egyébként is utálom magam, és minden megtörtént szarért magam látom felelősnek, csak felerősödik bennem, hogy nem vagyok az, akinek hittem magam, vagy akinek lennem kéne.
Mindegy is talán. Hármas számú közellenség: magyarázkodási kényszer, amennyiben tudom, hogy nem tiszta a lelkiismeretem.
Igazad lehet, fel kéne nőnöm, rá kéne jönnöm, hogy mindez csupán egy látens-normális hülyegyerek vergődése, másképp csinálni mindent és minden amihez tapasztalat, tudás, életkedv meg önbizalom hiányában hozzászagolni se tudok.
Összefoglalva az egészet, nem vagyok oké. Régóta, talán a kezdetektől. Ki akarom javítani a hibát, de fogalmam sincs mi a baj velem (vagy mi a bajom magammal) és a legelbizonytalanítóbb amikor már azt se tudom, ki vagyok. Csak az érzés az örök: rossz vagy, Taka.
Rossz. Rosszul csinálod, rosszkor, rossz vagy rossz rossz rossz. És egyedül te vagy a hibás érte.
És mintha minden és mindenki ezt erősítené bennem, mert négyes számú közellenség: ha tíz emberből kilenc azt mondja jó, én akkor is csak az egy rosszat hallom meg.
Nem megy ez nekem, ez az egész. Nem is baj, ha nem is olvastad végig.
Taka.
Vagyki
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése