Insomnia

Nem akartam írni, mert ugyan lenne mit, de nincs kedvem összeszedni a gondolatokat.

Mégis, most megnyitva a blogger, fekszem a sötétben, a macska alszik mellettem (igen, még nem esett róla szó, de van macskánk), csepereg az eső, istentelül fájnak a bokáim, és meg se próbálok elaludni. Mindjárt augusztus huszadika, egy fél órán belül, de nem tudnék aludni, csak kattogna az agyam.

Valami nem stimmel. Meg akarom változtatni az életem, mert attól félek, ha ilyen marad, meg fogom bánni. Nem tudom, hogy lehetne úgy csinálni, hogy jól jöjjön össze, hiányzik anya, hogy elmondja a véleményét. Tudjátok, mindegyikőtöket elcserélném érte.

...

Az idő jelentős hányadában boldogtalan vagyok, ezért tudok úgy rajongani dolgokért, amik pillanatokra elvarázsolnak. Villámlás, álmában nyüsszögő kismacska, dal, aminek értem a szövegét, gitár, kutya, aki megbolondul, csak érjek már a kapuig, hogy megsimogassam és kimondjam a nevét.

Hogy kell olyan emberré válni, akit ezek a dolgok hosszútávon boldoggá tesznek? Hogy kell folyamatosan élvezni az ilyesmit, nem csak huszadikán arra gondolni, de jó volt a nyár?

Mit kellene csinálnom?

Pedig megfogadtam, hogy nem gondolok bele, aztán tessék, már sírok is.

Nem tudom, hogy ez az összes érzés most tényleg ilyen mély depresszió tünete-e, vagy a traumák következménye, vagy valami BNO kódos kóros nyalánkság, vagy tök szimplán szar ember vagyok, aki mindig rinyál és soha se jó neki semmi. Vagy egy tök átlagos hülyegyerek aki csak lenni akar valami.

Depressziós, elmebeteg, öngyilkos.

Hogy a lelki fájdalmait enyhíti-e a fizikiai, kérdéses.

Boldog akarok lenni. Vagy Jackbácsit idézve: elégedett. Kérlek, istenem, segíts megtanulnom, hogy kell.

Ui: Az utolsó 3 lecke kurvára nem jött be, légyszi valami más oktatási módszerrel próbálkozz.

Bye: Taka, aki a sztratoszférán át a végtelenbe indult, de

elégett a picsába