Szeretnék lenni, de nem

Mostanában tök sokat idézek Liztől. Talán most járok igazán a cipőjében, ő meg sokat a fejemben. Olvasom az írásait és mindent érzek, legszívesebben folyton próbálgatnám, hogy tényleg nem is vérzik-e, nem is fáj-e, a lélegzet amúgy is mindig bennreked mostanában, az agy meg megáll, megvenném a "Veronika meg akar halni"-t, de hát nincsen Takásban, és úgy eleve, szeretnék én lenni, csak nem.

> Volt, hogy kiabáltam, hogy valaki megmenthessen, de most csak hangtalanul sírok <

Mit ugrálok... végül is mindig ez a végső konklúzióm, kuss legyen, nem akarunk jobbat, nem mászkálunk, nem hadonászunk, nem akarunk boldogok lenni, nem akarjuk, hogy más legyen, ez jár, ez jött, ezt kell elfogadni, nem olyan szar ez, csak hát nem jó, hol van az megírva, hogy mindenkinek boldognak kell lennie. Kellenek lelkibeteg nyomorultak is, mártírkodó bipoláris szerencsétlenek.

(Well, ez most úgy hangozhat, hogy Liz is az, de nem, korántsem, szóval kislány, ha erre járnál, ne sértődj meg, az első bekezdés után már nem utalgatok, becsszó xD)

Ez a nyár... májusban azt írtam semmi közöm senkihez, akihez kéne, hogy közöm legyen, itt vagyok, szeptember elseje van, és azt kell mondjam, semmi közöm magamhoz. Semmi közöm már ahhoz a lányhoz, aki azt leírta... Szép kis história!

Voltak elveim, amikhez azért ragaszkodtam, mert egy biciklibelsőben éltem, és könnyű volt ragaszkodni hozzájuk. Tudjátok, mintha azt mondanám, sosem fogom megnyomni a "ne nyomd meg" feliratú piros gombot, amikor majd egy égő felhőkarcoló legfelső emeletén fogok oroszul előadást tartani amerikai katonáknak a kínai nyelvtan nehézségeiről. Mivel kurva kicsi a valószínűsége, hogy valaha "egy égő felhőkarcoló legfelső emeletén fogok oroszul előadást tartani amerikai katonáknak a kínai nyelvtan nehézségeiről", valószínűleg esélyem se lesz bebizonyítani, hogy megnyomnám-e a gombot, vagy nem. No one will ever know...

Éjszakákon át viaskodás igazán hatalmas gondolatokkal, olyan fáradtsággal álomba zuhanás, hogy semmire sem emlékszem reggel, pedig néhány foszlány mindig szokott maradni. Minden történés után a következtetés, amíg jó ember voltam, akkor is rossz dolgok történtek velem. Most, hogy rossz ember vagyok, hát most is. Nincs igazság, nincs logika. Hiába akarja Jackbácsi (valamiért...?) hogy megértsem a törteket, totálisan felesleges. Semmi logikusat nem akarok magamba erőltetni. Minek... semmi logika nincs a világ működésében.

A problémamegoldó képességem egy háromévesé. Nem veszek tudomást semmiről, hátha elmúlik, hátha nem beszélünk róla többé, hátha nem fog fájni már, hátha...

Szóval ma elhatároztam két dolgot. Október 31-éig adok határidőt magamnak, az úgyis olyan világvége dátum, már 10 napja 24 éves leszek, aznap jár le a szerződésem, aznap úszik el a diákom. Ha akkor is tele leszek kétséggel, bizonytalanságérzéssel, meg a mostani érzéseimmel, akkor lépnem kell. Mert nem akarok így élni. Tovább.
A másik meg, kiszemeltem, kivel fogom megosztani mindezt, mert nincs szívem pszichológusra költeni.

Hát ez van!

Azért akarok mindig álarcot viselni, mindig játszani egy szerepet, mert önmagamnak lenni igazán, igazán szörnyű, feldolgozhatatlan élmény.

いつか叫んでたSOS もう今は聞こえないCRY