Pingvin

Tudjátok, feladtam.

De tudjátok azt is, hogy felálltam, és folytatom. Most adtam fel, két napja, és most álltam fel, egy órája. Ezt nem lehet így csinálni. Ez nem játék. Ha meg játék, követni kell a szabályait.

Tudjátok, megnyomorodtam, lelkileg.

Ez nem most kezdődött, nem két éve, réges régen, ebben éltem, ebben nőttem fel. Tudjátok, most hagyom abba, hogy mindig "tudjátok"-at írjak, mert ez egy szar megszólítás, mert ezt most azért szedem össze és írom le, mert én szeretném tudni és átlátni, de igazából mindegy, hogy ti átlátjátok-e és megértitek-e, de három-négy embernél több úgyse jön ide senki, bennük se vagyok biztos, de nem is baj, ha megtudják, megtudjátok, végre, mi is ez az egész összeolvadt letargia.

Azok a körülmények (még ha idiótán hangzik is ez a szó) amikben én felnőttem, mind anyagi, mind lelki (? ugh lehet ehhez nem passzol az utótag, node mindegy, értsétek!) olyanok voltak, amiből ez a pokoljárás eredményeződött. Szeretem a családom, szeretem anyát és apát is, Teshót is, de be kell ismernem, hogy nem működött a gyerekkorom (meg úgy eleve ez a felnövekvés-dolog) úgy, ami normális (kevésbé gáz, szociálisan elfogadható etc.) embert eredményez.

- Gumibelsőben nőttem fel, anya mindentől megvédett, és olyan álomvilágot, mesevilágot teremtett nekünk, ami iszonyatosan király volt, ami, ha nincs a valóság a legjobb hely nekem, mindig, életem végéig vissza fogok vágyni oda, de sosem juthatok vissza, mert: nem létezett. Élni benne nem lehet.
Nem tudom, miért kellett kiszakadnom belőle, vagy mikor történt, lehet csak a szükség hozta, mert elkezdtem felnőni, de azóta is mindig visszavágyom, és nem értem a világ műödését, mert amíg a világ működését mások tanulják, én egy percre sem találkoztam a valósággal. Tudok ugyan nagyon sok más dolgot, amit mások nem, de mivel 100-ból 99szer a valóságban kell boldogulnom és minden kreatív és varázslatos csodát amit én ismerek, csak sátoros ünnepeken van lehetőségem kamatoztatni, enyhén szólva is beszoptam.

- Anya azért hozta nekünk létre ezt a tündérvilágot, mert a valóságunk egyébként siralmas volt. Csórók voltunk, nagyon sokszor nagyon, csak nagyon kemény munkával tudta/tudták apával megkeresni azt a keveset is, amiből gazdálkodhattak, s noha mindezek ellenére én csodálom azt, amit mégis adni tudott nekünk (ha valakit csak fele ennyire szeret és támogat az anyukája, mint engem, akkor az már tegye össze a kezét, mert jobb az övénél csak az enyém lehetett) ki kell mondani, hogy a problémák azért nem tűnhettek volna el akkor sem, ha minden kincs a világon karnyújtásnyi közelségbe kerül, mert anya problémáit a legtöbbször apa okozta.

- Könnyű lenne azt mondanom, hogy mert alkoholista volt, de nem ilyen egyszerű a helyzet. Én tényleg szeretem apát, de egy kezemen meg tudom számolni azt a kedvességet, amit tőle kaptam 23 év alatt, és szerintem anya is, amit az együtt töltött huszonakárhány év alatt. A lelki terror nálunk folyamatos volt. Sosem ütött meg minket, vagy ilyesmi, de szavakkal, tettekkel olyan komoly sérüléseket okozott mindnyájunkban, amit nem lehet kiheverni. Ha ki is lehet, nagyon nem könnyem. Ezért nincs se nekem, se Teshónak önbizalma, önbecsülése, bátorsága, életkedve, és pontosan ezért szívott el anya minden nap egy doboz piros prilukit a huszonakárhány év alatt, és ezért halt meg kibaszott nagy szenvedés közepette 62 évesen depressziósan, tüdőrákban. Ezért nincs nekem anyukám, aki biztos vagyok benne, hogy ebből a káoszból most kivezethetne.

Ez csak a felvezetés. Mert minden erre vezethető vissza a mostani problémámban. Hogy semmi közöm a valósághoz és mégis nyakig belezuhantam, minden tapasztalat és minden támogató nélkül.
Mert ezt is ki kell mondani. Az emberek, akikkel jóban vagyok, pontosan olyanok mint én. Egy álomvilágban élnek, gumibelsőben, a valósághoz nem sok közzel, ami jó, mert nekik nem úgy épült fel, olyan alapokra, mint nekem, így valószínűleg ők nem kerülnek soha abba a helyzetbe, amibe én, de ahhoz mégsem tudtak elég támogatást adni, hogy ne zuhanjak ennyire mélyre.

DE ez nem az ő hibájuk. Az enyém, mert én azt tanultam, hogy igen, álomvilágban élünk, és ha kilépünk a valóságba, az ott tartózkodó tereptárgyaknak (embereknek.. ) azt játsszuk, hogy velünk minden a legnagyobb rendben van. Egyrészt, mert ilyeneket nem lehet elmondani, és amit nem lehet elmondani, arról hallgatni kell. Másrészt, mert ilyen dolgokat szégyellni kell, Harmadrészt, mert senki sem tud úgysem segíteni rajtunk, ha mi sem vagyunk képesek magunkon. Márpedig mi nem vagyunk képesek, mert nincs önbizalmunk, önbecsülésünk és bátorságunk kilépni abba a világba, amit nem ismerünk. Kockáztatva, hogy a purgatótium pokollá változik, még ha arra is van esély, hogy a purgatórium mennyországgá változik.

Pontosa ezért viselek álarcot mindenki előtt. Mindenkinél, az első találkozáskor kitalálom, ki leszek, aztán mehet a menet. Ehhez társul még az, hogy szintén a fent tanultak nyomán nagyon sokszor, zsigerileg hazudozok, mindent jobbá formálok, vagy rosszabbá, de az igazsághoz sokszor nincs köze.

Mióta pedig anya meghalt, teljesen kicsúszott alólam a talaj. Én mindig próbáltam boldoggá tenni, mindig őt próbáltam boldoggá tenni, én voltam a napraforgó, ő a napocska, és mindig rá néztem, ha nem tudtam a helyes irányt. Most viszont nincs napocska, nincs világos, kibaszott sötét van, és én nem, hogy nem tudom, merre vagyok arccal, hanem az elmúlt két évben teljesen elhervadtam. Nincs senkim, mert azt, ami hiányzik, senki sem tudja megadni, nincs otthonom, nincs hová hazamennem, mindenütt vendég vagyok és a szél lök ide-oda.

A gondolotaokat, amik a fejemben kavarognak nem tudom elmondani senkinek, mert az álarcaim miatt sokan hanyatt is vágódnának igazából mi zajlik bennem (hiába tűnik úgy, hogy egyébként nagyon közel állnak hozzám), mások egyszerűen nem értik, nem érzem úgy hogy megértik, sőt mitöbb sokuk reakciója miatt nem mondom el a dolgokat. Ha nem érzem úgy, hogy a megfelelő embernek mondom (még, ha tudom is, hogy megoldani helyettem senki sem tudja) ha nem látom azt, hogy tényleg a tökéletes fülnek mondom, akkor inkább nem is mondok semmit.

Nagyon rossz, hogy nem volt senkim, azok között, akik között lennie kellett volna, akire rábízhattam volna ezeket a dolgokat, senki de senki, akire rá is mertem volna bízni. Így egyedül maradtam. Mígnem. Mígnem nem jött egy fickó, aki valahogy máshogy hallgatott, akinek el akartam mondani mindent, aki bár igazán hülye fejeket tud vágni, ha figyel, tudom, hogy érdekli és tudom, hogy el lehet neki mondani a dolgokat. Még ha segíteni ő sem tud, mert varázspálcája az ügyben csak Takának van, legbelül. Jött ez a fickó, és rábíztam a titkaim, sokkal többet, mint valaha másra, mindent kimondhattam neki, amit addig soha senkinek nem mondtam szavakkal, és nagyon szerettem azt a megkönnyebbülést, amit a beszélgetéseink után éreztem. Mígnem magát a fickót is szeretni kezdtem, ami morálisan meglehetősen ingoványos állapot. Hallani akartam mindent, amit ő gondol, amit érez, mindent, ami foglalkoztatja, mindennel kapcsolatban, meg akartam ismerni, a sztoriját, amit még ki akar hozni az egészből még bőven a vége előtt, és nagyon kézremegős dolog ezt leírni, de belé szerettem.
Ő pedig nem Minato. Ő Jack.

És az életem, ami addig is ki volt fordulva a négy sarkából, középen megtekeredett, a fejemre esett, kicsit fojtogatott, aztán elvitte az északi szél és én meg futhatok utána.

Tudjátok, szar az egész. Mert öt évig voltunk együtt Minatoval, Jóban, rosszban, nagy tervekkel, világraszóló álmokkal, amik tökéletesen passzoltak abba az életbe, ahonnét én jöttem, azzal együtt, hogy ha nincs változás, akkor minden ugyanolyan marad, a bennem lévő negatívumok, a sérülések, minden rossz, marad és kikezd, kikezd, csak immár kettőnket. Minato egy nagyon jó ember, de mégsem vagyok most boldog. Ha pedig nem vagyok, annak ellenére, hogy a csillagokat lehozza értem az égről, akkor nem ugyanazt az eget nézzük. Nagyon nagyon rossz ezt beismerni, mert én őszintén igértem és őszintén mondtam mindent, mert hittem, hogy igaz. De sajnos rá kell jönnöm, hogy nem attól lesz valami jó, mert eldöntöttük, hogy az lesz.

Meg akarok változni, mert rossz így nekem. Utálok a bőrömben lenni, mindent, ami velem kapcsolatos, és rendbe akarom tenni magamat. De ahhoz az kell, hogy kilépjek a megszokottból, és hazaköltözzek, Tehsóhoz, oda, ahol felnőttem, mert ha nem is érzem most otthon magam, ott kell, hogy újra kezdjem. Felépítem, visszaépítem saját magamat, rendbeteszem ami kisiklott, elkezdek meggyógyulni, és nem mellesleg azt is kitalálom, mit akarok. Ha Minatoval folytatni, vele, ha Jack megvár, és akarja, vele, ha egyedül, egyedül, ha mással mással.

De tanulva az elkövetett hibáimból és önmagamnak lenni, nem a másik oldalán léve meghatározni magamat. Nehéz lesz, átkozottul nehéz, mert nem tudnátok olyan szegmenset mondani a jelelegi életemből, ami ne kötődne Minato-hoz, és nélküle is ugyanilyen lenne, de bátor leszek, mert rendbe akarok jönni és boldog akarok lenni. Mert nem akarok olyan életet, mint amilyenbe anya száműzte magát. Meg akarok tanulni élni.

Tudjátok, nagyon sokáig visakodtam a gondolataimmal erről, de ma, hazafelé rájöttem, hogy nem abból kell kiindulnom, hogy minden, amit történik velem, azért van, mert rossz vagyok, hanem az van, hogy minden, ami történt velem, hiteti el velem, hogy rossz vagyok. Soha többé nem fogom karcolgatni a bőröm, vagy befőttesgumival csapkodni a csuklóm, s nem csak azért, mert nem megoldás, ha egy rövid időre kizökkent a fájdalom, hanem mert megijesztem az embereket akiket szeretek.

És most azokhoz szólok, akiket tegnapelőtt megijesztettem ezzel. Soha többé nem fogom azt mondani, hogy megölöm magam, soha többé nem fogok próbálkozni vele, és nem azért, mert soha többé nem fogok arra gondolni, hogy mennyivel könnyebb lenne meghalni, problem solved alapon, hanem mert soha többé nem akarom látni azt az arcot senkitől, amit Jacktől láttam. Soha többé nem akarom. Inkább szenvedek, mert hiszek mostmár abban, hogy nem örök és rendbe tudom hozni, inkább kibírom, inkább megteszek bármit, csak rendbe jöjjek, de soha többé nem akarom ezt látni az arcodon. Se másén.
Sajnálom, hogy erre nem gondoltam előbb.

Szóval, hamarosan hazamegyek, vissza, az elejére és rendbe teszem magam. Restart. Reset. Retard.

Még nem tudom, mi lesz, de már most is éppen elég szar és éppen elég egyedül érzem magam ahhoz, hogy bizakodjak, ennél csak jobb lehet, ha nem is minden, de a sarkalatos pontok igen. És bízom abban, hogy ha visszatértem, az a Taka, aki leszek, vagyis aki vagyok már most is, csak elrejtve, olyan ember lesz, akit könnyebb lesz majd, és lesz miért szeretni.


bye:

Taka